Képek Przemysl-ről



A képek a szöveg után jönnek. Úgy éreztem könnyebb megérteni őket egy helyszíni tudósítás olvasása után.

Nagy Andor: Przemysli emlék

Leveszem fejemről a rongyos, vén katonasipkát, úgy intek feléd innen a távolból, Przemysl!...
Szeptember ragyogása úszott a halmokon, künn a durva barázdákon, amikor ott jártunk a sáncok ölén. Akkor mozdult meg régi, öreg álmából ez a földbesüllyedt várkolosszus, hogy kifeszítse mellét a messziről már feléje morajló áradat elé. Csak itt-ott kúszott elő a körbehajló dombok szügyén az óriás egy-egy sárkányfeje, de maga az erőd rejtélyes teste, váza, izomzata csak titkos papírok hátán élt még s most, most kellett gyorsan valóra híni mindent, amiből csak alig valami volt meg s amiről így senki sem tudhatta, hogy milyen. Ezer és tízezernyi munkás kéz ragadta meg a város körül elátkozott tigrisekként heverő dombok sörényét s vájták, marták, hasgatták a földet: új testet gyúrtak, kovácsoltak a meglévő erődök köré. Most, hogy minden, minden, ami Przemyslt jelentette, romokban hever, s hogy a várból megint semmi sincs, most talán leginkább el lehet mondani, hogyan volt az, amikor mindez lett.
Sötét éjszaka baktattunk, magyar bakák, a rejtélyes Przemysl felé. Sajátságos érzések keményítik ilyenkor az ember lelkét s a katona fantáziája különösképpen hullámzik ott a vaktában kanyargó, sötét országúton. Újabb és újabb képet rajzol a képzelet, amely leginkább csak a mesékre támaszkodik így, az ilyen komor órákban. Tudtunk jól sokan a modern technika csodáiról, tudtuk, hogy ezekkel a csodákkal dolgoznak a vár építői s mégis régi, tépett meséskönyvek mogorva váraira gondoltunk akkor éjszaka, amint mentünk, mentünk a sáros, végejárhatatlan országúton. Egyre kémleltük a várost, a várat; vajon hol tűnnek fel lámpásai, tornyai, nagy kapui, öreg bástyái. És találgattuk tovább, hogy milyen a város, a vár, amelynek sáncaiba forró izgalommal jöttünk; jöttünk, hogy sorsunk vele közös legyen, hogy szenvedjünk vele, ha kell s hogy meg is haljunk érte, ha így fordul a szerencse. S egy fordulónál elénk is bukott sok ezer apró fénypont, itt-ott nagyobb fényfolt, hideg, fehér fényű korongok, mint messzenéző, éber, nagy szemek... Most aztán határa sem volt már regényes elképzeléseinknek. A sötétből, a távolról látni véltük a nagy égő szemek alatt a várfalak vaskos taraját s a dacos páncéltornyokat.
Amikor pedig a reggel derengése végigömlött a dombokon, a várostól jó egynéhány kilométernyi messzeségben álltunk. Egy kis falu mellett sietve megyünk át a kukoricáson. Parancsnokunk vár reánk, kezében térkép, delejtű, titkos papírok, vázlatok. Nagy körben maga köré mutat és csak ennyit szól:
- Benn vagyunk Przemyslben.
Meglepődve nézünk körül. Hátunk megett távolabb a város; szelíd tetőivel, tornyaival barátságosan integet. S bástya, se fal, se várorom, se páncélkúp, semmit se látunk. Amit a meséből építettünk az éjszaka sátora alatt, mind az eltűnt, odalett. Csak aztán tudtuk meg, hogy ott kinn, a dombok vonalán a föld alatt rejtőzik a betonból, vasból, páncélból való valóság...
Apró kis falu az, ahol az éjszaka megálltunk. Krowniki a neve. Valami tág helyen telepedtünk meg. Szuronyok kifelé meredtek, figyelők figyeltek, úgy vártuk a reggelt. S hogy világosodott, riadva nézett ránk a kis falu. Ők még szelíden aludtak, a háborút messzinek gondolták - ennyi katonát, barátságtalan szuronyt nem vártak.
De látták aztán hamarosan, hogy most egyszerre nagyon fordul itt a világ... Eddig nyugodtan éltek itt a város körül ezekben a kis falvakban, majorokban és nem gondoltak semmi rosszra. Mint ahogy kialudt vén kráter ölében is látni néha frissen gyarapodó kis tanyákat, úgy húzódtak meg ezek is itten a váröv és a város közötti nagy területen. Béke volt, nem morajlott a föld, gyarapodtak a kis faluk, templomok is épültek. Köröskörül itt is, ott is csupa új templom, bádogkupolák, fehér falakkal. És most minden megroppant ebben a nagy katlanban, a przemysli-dombok ölén. Ezek a riadtarcú egyszerű rutén parasztok, ahogy bámultak bennünket, az érkező katonákat, ahogy látták a dombok kopasza felé nyüzsgő munkások sok ezreit, nyomban mintha érezték volna, hogy megmozdult a titokzatos Przemysl, a földbeásott nagy óriás és itt a hátán reszket a föld, innen menni kell!
Kevés beszéd esett. Szedték össze a néhány malacot, csirkét s hajtották maguk előtt a tehenet.
Egy kis lengyel tanítónő volt az egyetlen úri személy a faluban. Kérték tőle az iskolát s legalább az egyik lakószobáját. Reggel még csodálkozott ezen a kérésen. Délután már kockás kendőbe kötött batyuval s csíkos napernyővel vágott neki a patak mentén elfutó dűlőútnak. Idegen volt, ő még nem tudta, hogy habár ez nem is látszott semmiből, ez a kis falu, meg ott a többi, szunnyadó kráter ölében, a váröv óriási köröndjén épültek.
Ezen a reggelen sápadt arcú, fekete ruhás fiatalember futkosott idegesen az iskola körül. Kereste a kis tanítónőt. Sebesen és riadtan beszélgettek.
Szegény paraszt fia ez a fiatal férfi. A bécsi egyetemen tanult. Sok szomorú nélkülözés az arcán, a szemében fáradt csillogás. Hozzánk jön, kérdez, magyaráz és kérve-kér bennünket, értessük meg a kis tanítónővel, hogy szó se lesz itt háborúról, hogy mindez csak óvatos készülődés, hogy itt élhet tovább nyugodtan, hogy nemsokára meg is kezdheti a tanítást az iskolában.
Másnap ez a sápadt fiatalember is kilépett az országútra. A hátán vitte madzaggal összekötött könyveit...
Üresen maradtak a házak, csak itt-ott lézengett egy-egy nyakas paraszt. Akadtak emberek, akiknek semmiképpen nem lehetett megmagyarázni, hogy itt az egész falu, a határa, legelője, szántói, erdei, az egész cókmók benne van a przemysli várban s a gránátok országútja lesz ez a hely, itt mindent simára pucolnak majd, itt kő kövön nem maradhat.
Csak hallgatták ezek a parasztok az ilyen beszédet, bámultak maguk elé és - jobb munka híján - foltozták a kerítés sövényét.
Az udvaromon vén rutén lakott; az övé volt a ház. Ült az eresz alatt egész nap s ebédre csak egy fél almát evett, olyat, amelyik lehullott a fáról. A szép nagy almákat sajnálta leverni. S másnap már a fát is kivágták.
A fákat kivágták, a házak üresen maradtak. De nem sokáig. Katona és katona mindenütt. Jutott minden házba. Minden kis elhagyott ház egy-egy kis kaszárnya lett. S körül a mezőkön barakkok épültek és óriási csarnokok, a repülőgépek és ballonok hajlékai.
A katonák mellett a munkások ezrei nyüzsögtek itt a falvakban, majorokban. Csak a maguk ruhájukban jártak ezek a népfelkelő munkások, s a karjukon szalagot viseltek. Az igazolásnál csak röviden feleltek.
- Robotnik!
Munkás. De a ruténnak nincs más szava ehhez, csak ami a robotvilágból maradt.
Néhány nap múlva aztán ez a hang is megváltozott.
- Magyar népfölkelő munkás vagyok, az arbájtosok közül.
S amíg kinn a várövet serény kezek szorgosan vonták már nagy kör peremén a város körül, s mialatt innen a külső részekről továbbvándorolt a telepes lakosság, sok kósza nép ődöngött még a falvak között. Nem tudták merre, hova menjenek. Járőrök terelték ezeket a falu felé. Kis bódéban volt az állomásőrség. Szűk volt a hely a sok jött-ment igazolásához. Ekkor másik bódéba költözött át az őrség. A falu színháza volt ez. Csudálatos kulisszák lógtak a háttérben és elöl friss díszítés ragyogott a színfal homlokán. Itt a színpadon sorakoztatták az idegeneket... rutén paraszt, ostoros hajcsár, néhány kaftános zsidó, batyus asszonyok... Talán a múlt vasárnap még kenderszakállal, kócbajusszal topogtak itt a csizmás, falusi aktorok, mint valamely bibliás, öreg dráma hősei. Ma nincs jelmez, nincs álszakáll s mégis benne állnak már a legnagyobb tragédia sodrában. A pópa, a tanító erre a szerepre aligha oktatta híveit, de hiába is volna minden alakosság. Nappal van s a falusi, esetleg színpad maga a legridegebb, való élet. Sápadt arcok, megriadt szepegés, semmi póz, semmi lendület... fakó, rideg a játék.
Néhány nap múlva aztán már le is bújtunk a föld alá, a Werk sáncaiba. Nagy volt a magyar bakák csudálkozása. Várak a föld alatt. Ezekben a korai napokban a kis folyosókon, kis szobákon, a tisztek szobácskáin, a konyhán, a kamrákon, a kis kutakon, a kis udvaron, mint a gyermekek a játék-építőköveken, úgy csudálkoztak a bakák. Gránátra, éhségre, nyomorra, halálra senki sem akart gondolni itt. Szerelmes lett a baka a kis földalatti várba. Nagy volt az öröm.
Hanem jött vissza a faluba az egyik század és boldogan újságolta, hogy az ő földalatti váruk erdővel van körülvéve, mint egy liget olyan, passzió ott lakni. A többiek nem akarták ezt hallgatni. Megfájdult a bakák szíve.
Egyszer csak egy késő este magasra csapó tüzek piroslottak kelet felől az égen s hirtelen riadóval parancsot kapott az ezred: Menni tovább, Jaroslauba, majd ott is lesz dolgunk! Éjszaka jöttünk, éjszaka mentünk el. Fájt a bakák szíve, szótlanok voltak egész úton. És Jaroslau sáncait nagyon lenézték. És még hosszú hetek múltán is csak így mutatkoztak be bakatársaiknak itt-ott való találkozásoknál:
- Semicliből valók vagyunk!
... Leveszem fejemről a rongyos, vén katonasipkát, úgy intek feléd a távolból, Przemysl!

Przemysl a 16. szd-ban

Przemysl a 17. szd-ban

Premislia

Az erőd bejárata az 1914. évi ostrom után

Csata után

A város címere

A 2 erőd

Bolestraszyce

Tüzérerőd

Borek

Dunkowiczki

Üzenetek a XV. erőd falán

Az Erőd romjai

Salissoglio

Salissoglio 1915-ben

Sanrideau

Lengyel védők 1918-ban

Przemysl csillaga 1918/19 lengyel

Emlékmű Budapesten

Svejk a derék katona

A vasuti híd 1932-ben

A vasuti híd 1939-ben

Przmysl székesegyház ma