Luftschiffhalle Szentandrás, Sinandrei, Neubeschenowa – Újbesenyő - Dudestii Noi  3.

Ebben a részben a Szentandráson járt léghajókat mutatom be.

A léghajók

Mint a bevezetőben már írtam, a rendelkezésre álló adatok, valamint a Poppe féle albumban lévő képek alapján azonosítani lehet az összes léghajót a bázison jártak közül. A hajóknak kétféle lajstromszáma van az egyik a gyártási sorszám, a másik pedig a hadrendi szám. A hajóra eleinte felfestették a hadrendi számot, de később az ellenséges felderítés megtévesztése érdekében ezeket eltüntették, illetve az újabbakra már rá sem tették. A kétféle számozásnak is a megtévesztés volt a célja. Viszonylag egyszerű volt ez a rejtés. Egyszer csak hozzáadtak 30-t a gyártási számhoz. Az alábbiakban bemutatott léghajóknál a zárójelben lévő a gyártási szám. Az LZ a szárazföldi haderőhöz tartozó zeppelin léghajók, az SL pedig a Schütte-Lanz féle léghajók neve.

LZ85 (LZ55)

Nem ez volt az első hajó, amely használta a bázist. Az LZ81 harcászati számú zeppelin 1915. november 7-én érkezett Szentandrásra és hosszú ideig itt is maradt, aztán egy konstrukciós hiba miatt visszarendelték és átépítették. A felújítás után újból ez a bázis lett a szolgálati helye és egy innen indított támadás során érte a vég. Tekintettel arra, hogy a második itt tartózkodása volt a mozgalmasabb, sorrendben akkor írom le a vele kapcsolatos adatokat.

Az LZ 85 Szentandrás felett

Az LZ85 motorgondolája Szentandráson

A léghajó személyzete 6 támadást hajtott végre és ezek alkalmával összesen 14.200 kg bombát dobtak le. A célpontok 1915. 10. 12. Düneburg (Litvánia), 1915. 10. 14.Minszk (Belorusszia), 1915. 10. 22. Riga, Szaloniki három ízben. Szalonikiben semmisült meg. Ennek a három Szalonikii útnak a kiindulópontja volt Szentandrás/Újbesenyő.
Az alábbi információk a http://www.lolly.freeserve.co.uk oldalról valók.
Az LZ85 - Potsdamban, Németország épült - az első próbarepülést 1915/09/12–én tette. A gyártási száma LZ55, ami a hadsereg nyilvántartási rendszerében LZ85 lett. Az LZ85 parancsnoka Hauptmann Scherzer - egy fiatal lelkes tiszt lett, aki korábban a Sachsen Zeppelinen Oroszország ellen tevékenykedett.(A Sachsen volt az a hajó, amelyik 1913. 10. 9-én Zeppelin gróf parancsnoksága alatt 9 óra alatt repült el Bécsbe Baden Oos-ból. A háború kitöréséig 419 utat tett szerte Európában. A háborúban több támadást hajtott végre előbb a nyugati, majd a keleti fronton pl. Antwerpen és Varsó ellen is. Később iskolahajó lett a Haditengerészetnél.)
Miután áttelepült Allenstein bázisra, részt vett az első támadásban Dűnaburg ellen 1915/10/12 –én és 3522 kg bombát dobott le. A 1915/10/14-én Minszket támadta 1766 kg bombával.  1915/10/22 én látták az LZ85-t Riga felett, 1766kg bombával.
Az LZ85 1916/01/27-én került át az újonnan épített léghajókikötőbe Magyarország déli részén Temesvár mellé. A bázis azért épült, hogy légi támogatást adjon a német hadsereg Szerbia elleni támadásához 1915-ben. A bázis fel volt szerelve rádióval, hidrogén előállító berendezéssel, és minden szempontból a javítási és karbantartási szolgáltatásokhoz. 1915 novemberében a bázis teljesen kész volt. Az első Zeppelin, amely használta a bázist, és az első támadást megkísérelte Szaloniki ellen az LZ81 volt. A szerbek Szaloniki kikötőjét használták az utánpótláshoz és a csapataik újjá szervezéséhez. Az LZ81 célja Jacobi kapitány alatt az volt, hogy megzavarják a szerbek tevékenységét Szalonikiben és általában rombolja azt. Az LZ81 több kísérletet tett, hogy bombázza Szalonikit, de a gyenge motor állandóan elromlott arra kényszerítve a léghajót, hogy visszatérjen a bázisra minden alkalommal. Az LZ85-öt küldték Temesvárra a megbízhatatlan LZ81 helyett. Az LZ85 már sokkal megbízhatóbb volt, mint az egy kicsit elavult és kevésbé hatékony motorral felszerelt LZ81.
A 1916/01/31 én Scherzer megkezdte az első bombázó útját Szalonikibe 2 tonna bombát rakodott be és ő navigált a hegyek között Szaloniki felé. A hegység hatalmas turbulenciát okozott, ami rendkívül veszélyes egy ilyen gyenge szerkezetű járműnek. Miközben Szaloniki kikötője fölött kioldotta a bombákat jelentős anyagi kárt okozott, beleértve a Bank of Szaloniki épületét, amely kigyulladt. Scherzer visszatért a bázisra 18 órán belül, egy karcolás nélkül.

Az LZ85 által megrongált ház és egy vasúti kocsi.

 
A távolság 673 km a hegyek között szerencsés esetben is legalább 18 óra oda – vissza.

Scherzer rájött a második támadás előkészítésének befejezése előtt 1916/3/17-én, hogy Bulgáriában, Szófiában tud utántölteni üzemanyagot, és így csak ahhoz elegendő üzemanyagot kell vinnie, amennyi elég Szaloniki eléréséhez, és aztán Szófiáig, és így is tett. De ezt a támadást súlyosan hátráltatta az időjárás. A sűrű felhők arra kényszerítették az LZ85-t, hogy alacsonyan repüljön és ez lehetővé tette a légvédelmi ágyuknak, hogy eltalálják a Zeppelint srapnellel. Az LZ85 hidrogént vesztett és bár Scherzer a léghajót visszavitte Szófiába, de nem volt elég hidrogénje, hogy a teljes útját megtegye vissza Temesvárra. Leszerelt 2 motort, valamint hátrahagyta a legénység néhány tagját, ami lehetővé tette a számára elegendő felhajtóerő elérését a vissza úthoz. A legénység Szófiában visszamaradt része és a motorok hamarosan megérkeztek Temesvárra vonattal.
Ezt követően annak ellenére, hogy számos alkalommal megkísérelte Szaloniki bombázását, Scherzer kénytelen volt minden alkalommal visszatérni a rossz időjárás miatt. Végül az időjárás kitisztult és az elszánt Scherzer elindult a harmadik és egyben utolsó rajtaütésre Szalonikibe. 1916. május 5-én, az LZ85 ellenséges tűzbe került. Az LZ85 erős légvédelmi tűz fölött repült Szaloniki kikötőjéhez, a Szövetségesek már óvatosak voltak. Az első találatot egy 12 fontos fegyver érte el a HMS Agamemnon hadihajóról, majd a TB18 torpedónaszád is megrongálta Minden erőfeszítése ellenére sem tudták visszavinni a Zeppelint a német vonalak mögé. Az LZ85 elbukdácsolt az ingoványos mocsarakig a Vardar folyó torkolatánál. A teljes 12 fős személyzet túlélte a kényszerleszállást, és, hogy ne kerüljenek az ellenség kezébe információk a Zeppelinről azonnal lángra gyújtották a hajót. Annak ellenére, hogy megpróbáltak elrejtőzni és elmenekülni, hamarosan elfogta őket a francia lovasság.
A zászló, amely a Zeppelin farán volt, megmaradt. Ez a zászló később Párizsba került a Háború Múzeumába.

A LZ85 zászlója a kényszerleszállás után már elfogói kezében.

A roncs hamarosan sok emlékgyűjtőt vonzott, annak ellenére, hogy veszélyes volt az utazás a sekély vizeken át. Egy kanadai orvos tiszt megfulladt, miközben megpróbálta elérni a Zeppelint lóháton.
Érdekes lelet volt a roncson egy elszenesedett kéz. A pletyka annak idején azt mondta két férfi a Zeppelin legénységéből, már az ütközés és az azt követő pokol alatt pusztult el. A kezet egy tengerészhadapród találta meg, aki spirituszban akarta tartósítani. Miután meggyőzték, hogy tegye lehetővé a kéz vizsgálatát, elvitték a hajó sebészéhez, aki levágott egy megégett ujjat. Miután a kés kis erőfeszítéssel átvágta, úgy találták, hogy a kéz nem több mint egy égett kesztyű tele sárral!
A Zeppelin elszenesedett csontvázát uszályok szállították a mocsarakon keresztül Szalonikibe. A híres Fehér Torony mellett a kikötőben, a szövetségesek átvizsgálták és megpróbálták összerakni kirakós játék részeiként a roncsokat. A váz hamar turistalátványossággá, és a szövetségesek trófeájává vált. A szerkezetet később szétszedték, és a tovább szállították Barrow-in Furnessba az Egyesült Királyságba a HMS Canning hadihajón, ahova a megfigyelő ballonjávalrakodták be. A Zeppelin légcsavarját a HMS Agamemnon-on helyezték, a léghajó elpusztítása érdekében kifejtett erőfeszítéseik elismeréseként. Ez a Propeller volt a dicsőség helye - a kapitány kabinjában lógott.
   

A roncs felemelésére használt megfigyelő ballon a HMS Canning fedélzetén

Az LZ85 legénysége először egy francia hadifogolytáborba került Szalonikibe. 1916/12/15-től 1916/12/20-ig átszállították őket a britekhez, akik kihallgatták őket. Az erről a kihallgatásról készült jelentés megmaradt. Nem világos, hogy mi lett a személyzet további sorsa, de valószínűleg egy francia hadifogolytáborba kerültek.

A legénység névsora:

Hptm Ernst Scherzer
Oblt Werner Nippe.
Lt. Bernhard Noack
Lt. Thelen

Obmasch Peter Burvenich.
Umasch Hermann Kück
Umasch Wilhelm Mertens
Umasch Wilhelm Lautenbach
Anton Steuerm Katzemaier
Steuerm Schmidt.
Usteuerm Heinrich Kaiser.
Obmasch Adolf Ehrlich.
Sgt. Fritz Streyreiff

A HMS AGAMENNON hadihajó, amely lelőtte Szaloniki partjánál az LZ85-öt 1916. május 5-én.

Az LZ85 személyzete a lelövetés után.
Balról Lt. Thelen, ismeretlen, Hptm. Scherzer, Oblt. Nippe, egy francia tiszt,

Oblt. Nippe, Lt. Thelen, Hptm. Scherzer

És Oblt Nippe, Hptm. Scherzer és a bázishoz tartozó egyik német tiszt még Szentandráson
A következő képek a hajó roncsait és az azokat átvizsgáló görög, angol és francia katonákat mutatják

Hozzák az érdeklődőket.

A görögök kiállítást rendeztek a roncsból Szaloniki kikötőjében a Fehér torony mellett


Még kendőt is készítettek az érdeklődőknek ebből az alkalomból.

LZ86 (LZ56)

7 támadást hajtott végre Kelet és Dél Európában ezek alatt összesen 14.800 kg bombát dobott le.

1915. 11. 6-án és 1916. 2. 5-én sikeres támadás Dünaburg ellen. 1916. február vége és április között négy sikeres támadás a Minszk - Molodeczno és Rezekne (80 km északra Dünaburgtól) állomás, Daugavpils és Molodeczno (60 km északnyugatra Minszk-től) útvonalon.

Az LZ86 visszatér egy bevetésről

1916. áprilisban átalakították "q" típusra. Ez azzal járt, hogy a középrészt meghosszabították, hogy növeljék a gáztérfogatot, ezzel növelték a repülési magasságot és a szállítható terhet, valamint kicserélték a motorokat.

Az LZ86 Kownoban az átépítése idején

Az LZ86 próbaútra indul az átépítés során

1916. 5. 3-án támadás a Minszk – Molodeczno útvonalon.

1916. június/júliusban a keleti fronton volt, majd 1916. 8. 24-én áttelepült a dél-keleti frontra.

1916.9.4. Támadás Bukarest és Ploesti olajfinomítói ellen. A visszatérés után, Szentandrásnál a leszállási manővernél a léghajó irányíthatatlanná vált, mivel a támadás során több találatot kapott és sok gázt vesztett. A hajó nagyon farnehéz volt. Amikor leállították a motorokat megszünt a dinamikus felhajtóerő, a tatt keményen a talajhoz ütközött és a hátsó gondola leszakadt. Az így jelentősen könnyebbé vált hajó farral meredeken fölfelé emelkedett, erre az első gondola is leszakadt, és leesett a mélybe. A léghajó teste gyorsan nagy magasságba (feltehetően több ezer méterre) emelkedett. A fedélzeti mérnök a léghajó belsejében gázt engedett ki, hogy az egyébként kormányozhatatlan léghajótestet mégis lehozza a földre. Ez a kényszerű légi utazás kereken 90 percig tartott. A léghajó lesüllyedt/”landolt” egy szántóföldön Utvin és Sankt Michael (Sanmihaui Roman) között (Freidorftól nyugatra). Sajnos a személyzetből kilencen, köztük a kapitány, Wolff százados meghaltak. Az elesett katonák közül öt (Funkunteroffizier SCHIENKLER Otto, Untersteuermann REIMER Karl, Obersteuermann THOMSEN Franz, Untersteuermann TRÜB Georg, Untermaschinist RENZ Jacob) a temesvári hősi temetőben nyugszik. A hatodik katona, aki szintén Temesváron van eltemetve - Max Schmidt főkormányos- ugyancsak léghajós állományú, 1916. 03. 2-án halt meg, ekkor az LZ85 volt a bázison, de ebben az időben nem volt hadiúton.

.
Az alábbi szöveget Luftschiffharry-tól kaptam.
A beszámolót Dr. Jürgen Seifert volt kedves rendelkezésemre bocsátani. A szöveg tartalmazza Willi Schumann, az LZ86 gépésze és Kaiser léghajós elbeszélését, aki járt ezen az úton, mint a léghajó első géppuskás lövésze.

A beszámoló megjelent Holzweißig (Bitterfeld) helyi krónikájában. Feljegyezte:  Bernhard Schuster 1938-ban:
A háborús élmények kimeríthetetlen tárházából , amelyeket a katonáknak kellett átélniük  minden nap, a világháború valamennyi frontján a négy év során 1914 – 1918 között, álljon most  itt a következő két történet, ami  a helytörténeti feljegyzésekbe is be kell, hogy kerüljön és amiket a település két fiának kellett átélnie 1916 és 1918 -ban.

Az első jelentés Willi Schumanntól, az egykori helyi rendőr Fritz Schumann fiától származik, aki egy Zeppelin hadiléghajó személyzetébe tartozott a háború alatt és emlékirataiban a következőt írja:
Az LZ86 utolsó hadiútja és megsemmisülése 1916. szeptember 3.
Az osztrák AOK-tól érkezett parancs, hogy azonnal meg kell támadni Bukarestet valamint Ploestit és bombázni, hogy a mi csapatainkat Bukarest elfoglalásában hathatósan támogassuk. A támadási parancs azonnali végrehajtása nem volt lehetséges mivel a szélerősségmérő élénk légmozgást jelzett a nagyobb magasságokban, ráadásul a szél iránya merőleges volt a hangárra. Kezdetben délután háromra volt kitűzve az indulás, mivel a feltételek nem javultak ez este hat órára tolódott. Elérkezett az idő. Mivel a szél valamennyit gyengült vártuk az indulási parancsot, ami a támadás feladat végrehajtását jelentette. Gyors búcsúlevelet írunk az otthoni szeretteinknek. A visszamaradt bajtársaknak megadtuk, hogy hova küldjék a családunknak holminkat, ha nem térünk vissza. 06.30-kor jött a parancs „Mindenki a fedélzetre!” Megelevenedik a léghajó. Mindenki elfoglalja a beosztási helyét, és a mi hatalmas légi járművünk, ami szinte teljesen kitölti a hangárt, felkészül a kihajózásra. Az irányítók ellenőrzik a repüléshez szükséges vezérléseket és műszereket. A hajót kiegyensúlyozzák. A térképasztalon már ki vannak terítve a térképek. A motorok beindulnak. Nekem, mint gépésznek kell megállapítanom és felelnem azért, hogy a gépek jól működjenek. Egy rövid próba után jelentem, hogy „Minden rendben!”. Az első tiszt megnyugtatóan visszabólint, de a vonásai komolyak maradnak. Vajon azt mutatják, hogy ő is ugyanarra gondol, mint mi valamennyien?
 Közben a hajón elhangzik mindenkinek a végső parancs: „Ki a hangárból, indulás!” Még mindig nagyon kellemetlen a szél, de hála a földi személyzet hatékony segítségének sikerül a manőver és kijutunk a szabadba. A hajó beáll a szél irányába. Végső ellenőrzések. Újból kiegyensúlyozzák a hajót, még egy kis vizet vesznek a ballaszttartályokba, az utolsó kézfogás és a hajó felemelkedik a levegőbe. A távíró működni kezd, kigyullad a piros lámpa, ami azt jelzi a mérnököknek, hogy „Fél erővel előre!”. A motorok dübörögnek. A hajó egyre magasabbra emelkedik, hamarosan eltűnünk a bajtársak szeme elöl. Egyre magasabbra emelkedünk. Vérpiros labda a Nap a távolban. A dél-magyarországi sztyeppe fölött repülünk, mindenfelé puszta és marhacsordák. Réges-régen eltűnt a kikötő a szemünk elöl. Kelet-délkeletnek haladunk a Déli-Kárpátok csúcsai közé kormányozzák a hajót. Már 2000 m felett vagyunk, de még feljebb kell emelkedni a hatalmas hegyek miatt. A motorok a legnagyobb teljesítménnyel dolgoznak. A Vaskapu irányába repülünk. A Nap már rég lement. Kezd hideg lenni. Felvesszük a kellemesen meleg, prémes ruhát.
A jobb oldalon hirtelen három fénycsóvát fedezünk fel. A sötétben vakítóan pásztázva kutatnak az égen. Orsovánál járunk a Vaskapu bejáratánál. Már több mint 3200 m magasan vagyunk. Feltámad a szél, ami nehezebbé teszi a haladást. 90 km/h az utazósebességünk. A motorok dolgoznak, és teljes erővel tolják a hajót, dacára minden természeti erő ellenállásának. Érezni lehet a széllökéseket. A motorok dübörögnek, a hajó eresztékei csikorognak. Tizenegy órája repülünk, amikor elérjük a frontvonalat. Heves tüzérségi összecsapás zajlik alattunk. Közben az ellenség tüzérsége is észrevett bennünket. A fényszóró átkutatja utánunk az eget. Már benne is vagyunk a fénykúpban. Világos lesz körülöttünk. 11.30-at mutat az óra, ekkor robbannak fel az első lövedékek. Az ellenséges légvédelem elkezdte a tüzelést és kezdi betájolni magát. Egy eszméletlen nagy tűzerő szabadult ránk. Néhány száz méterrel feljebb megyünk. „Jobb oldal félig, baloldal teljes erővel előre! ” jönnek a vezényszavak, amik gyorsan elfordítják a hajót és elbújhatunk néhány felhő takarója mögé. Megszöktünk a veszélyből!
A felhők felett haladunk, ragyogó holdfényben a csillagos ég alatt. Időközben az időjárás számunkra kedvezőre fordult. A szél szinte elállt. Most újra kellemes az utazás. A magas hegyek miatt jó, hogy ilyen magasan vagyunk. Lassan elérjük a síkvidéket Romániában. Ez a nyugalom nem tart sokáig. Közelednek Bukarest védvonalai. A pályaudvar a kijelölt cél. Oda kell ledobni a robbanó- és a gyújtóbombákat. Úgy tűnik számítottak ránk. Messziről köszöntenek a fényszórók nagy kereső körei. Az egész látóhatár a nagyon aktív tüzérség torkolattüzétől fényes. Az ütegek beterítenek bennünket zárótűzzel. Képtelenek vagyunk tartani az eredeti irányt, ezért elfordulunk.  A város továbbra is ki van világítva, így könnyű megtalálni a legkedvezőbb támadási irányt a pályaudvar bombázása érdekében. Hirtelen elnémul a tüzérség, elalszanak a fényszórók és sötétbe borul a város. De a cél jól látható. Már fölötte vagyunk. A bombakivető ajtai kinyílnak és az első súlyos adagok elindulnak lefelé. Éjjel egy óra van. Látjuk, ahogy a vonatokat próbálják kihozni az állomásról, de már túl késő. Hatalmas robbanás ahol a bombák becsapódnak, még itt fent is érezzük az óriási légnyomást. Nagy tüzek mindenhol, az egész ég vörös.
 Mintegy parancsra újból rákezd az ellenséges légvédelem. A fényszórók keresnek minket újra. Ahogy az első ránk talál a hajó hátulján a többi követi. Mint a fényes napfényben olyan körülöttünk az ég, a sugarak elvakítják a szemünket. Mintha egy boszorkány üstjében lennénk. A gyújtó lövedékek és a gránátok süvítenek körülöttünk. Minden pillanatban fennáll a veszélye, hogy eltalálják a gázcellákat. Előkészítettük az ejtőernyőket, ha esetleg végszükségben ugrani kell. Inkább, mint elevenen elégni. Közben odakormányozunk a védvonalak fölé, hogy a megfelelő sorrendben elhaladva azok felett, kidobjuk az utolsó bombákat. Ezt a feladatot is sikerrel teljesítettük, veszteségek nélkül fordulunk délkeleti irányba. Ez vezet az új célhoz. Jön a második cél a Ploesti olajmezők. Még mindig hátulról fúj a szél, így gyorsan haladunk a Bukaresttől 60 km-re levő cél felé, ami a legnagyobb olajlelőhely Romániában. Mögöttünk a fővárosban nagy tüzek látszanak. A védelem tüzelése lecsökkent, de előttünk észak felől újból megélénkül. A fényszórók és a tüzérség újból rákezdi. Így érkezünk a város közelébe, ami már teljes sötétségben van, csak a gyárak világítanak. Mint a csörgők szolnak körülöttünk a gránátok, mint szentjánosbogarak a robbanó lövedékek. A hajó vázszerkezete és a merevítők megremegnek, egyértelművé téve, hogy egyenesen a tűzvonalban vagyunk. De mindez nem zavarhat bennünket, lázasan végezzük a dolgunkat a sötétben. Az egész hajó tevékenykedik. Állandó manőverezés közben közeledtünk a célhoz. Egyszer csak a gyárak fénye is kikapcsolódik, csak a külső gyűrűn világít hat fényforrás. Valószínűleg elfelejtették a nagy kapkodásban lekapcsolni. Annál jobb nekünk. Egyenesen a mi hajónk számára mutatják az utat. Kétszer repülünk át a gyár fölött egy szűk fordulóval.
A személyzetből minden szabad ember segít gyorsan ledobni az összes megmaradt bombát. Nincs idő pihenni, gyorsan meg kell szabadulni a veszélyes rakománytól. Hatalmas tűz világít meg minket, egyre több helyen keletkezik hatalmas tűz, míg végül egy egész tűztenger keletkezik alattunk. A visszautunk alatt sokáig világítanak a tüzek. Még messziről is jól láthatóak. 14 napig tomboltak a tüzek, nagy volt a pusztulás. Ettől a pillanattól kezdve használhatatlanná váltak a fúrótornyok és csak miután a csapataink elfoglalták a területet, lehetett újraindítani az olajfúró berendezéseket.

Végzetes hazautazás
Újra repülünk, előttünk a Déli-Kárpátok. A fényszórók kutató fénye elöl sikerül eltűnni és a légvédelmi ütegek zárótüzétől is sikerült megszabadulnunk. Viszont hamarosan egy új ellenséget kapunk, előttünk ott a köd. Egyre vastagabb és vastagabb lesz körülöttünk. A bombaterhelés ledobása következtében lényegesen könnyebbé váltunk és emiatt megnőtt a felhajtóerő. Már 3800 méter magasan járunk, és ez nagyon jó dolog. Az útvonalunkon több  2000 méternél is magasabb hegy emelkedik, amiket át kell repülnünk.. Az üzemanyag lassan elfogy a hátsó motorokból, ezért elmegyek a középső hajórészbe és a tápvezetéket összekötöm egy teli hordóval, így aztán újból működik. A hajótest viszonylag ép maradt. Csak kisebb károkat találtak, egyik sem jelentős. Mikor összetalálkoztam egy társammal, aki az elülső gondolában teljesít szolgálatot, megkérdeztem mi a helyzet. A válasz nem volt éppen bátorító. Elvesztettük a tájékozódásunkat, ezért lejjebb ereszkedünk, hogy keressünk egy támpontot. Négy óra van, egy új nap virrad fel. És mi még mindig csak tapogatózni tudunk az idegen tájak felett a ködben. Hirtelen felfedezzük az Olt folyót. Követjük a Vörös torony szoros felé a Déli Kárpátok irányába. Magasabbra emelkedünk és vidáman megyünk hazafelé. A reggel már rég elmúlt. Gyorsan emelkedik a hőmérséklet és érezni a forróságot.  11 óra van. A távolban már látszik a kikötő. Milyen jó lenne már lenn lenni. Egy ismeretlen nyugtalanító érzés támad bennem. A hajó nagyon far- nehéz. Ez nem rendkívüli, szinte minden hajó ilyen, de a mienk most feltűnően ferde. Megérkeztünk a kikötő fölé. Lent ott vannak a bajtársaink, hogy fogadjanak bennünket. A géptávírón jön a parancs „Fél erővel előre!” De a hajó fara nagyon lent van, túl nehéz. Egy kis vizet szivattyúznak a zsákokba és újra teljes erővel megyünk előre. Azt gondoljuk, hogy teszünk egy kört, szélbe állunk és folytatjuk a kikötést. De megint azt mutatja a géptávíró, hogy „Fél erővel előre!”. A hajót újra kiegyensúlyozzák. Üresjáratot vezényelnek. És most gyorsan követik egymást az események. Kikapcsolják az összes motorokat, és ettől a hajónak hiányzik a dinamikus felhajtóerő. A hajó nehéz hátsó része miatt nagy sebességgel átbillen. Felsikolt a riasztócsengő. A géptávíró „Minden erővel előre!” parancsot mutat. A motorok felpörögnek és teljes sebességgel zúgnak, de túl késő! Villámsebesen süllyedünk lefelé. Elveszítem az eszméletem. Rettenetes becsapódás. Mikor újra magamhoz térek, a földön fekszem egy légcsavar mellett. Nem messze van tőlem a hátsó gondola a három motorral a földön. Az ütközés leszakította a hajótestről. Ettől a far újra könnyebb lesz és gyorsan emelkedik a levegőben. Az elülső gondola még mindig rajta van a hajótesten, de a tartók töröttek. A hajó egyre magasabbra emelkedik. Látom, hogy a Kapitány a parancsnoki gondola külső részén áll. Arra gondol, hogy leugrik. Ekkor a nap legborzasztóbb eseménye történik, az irányító gondola félig leszakad. A parancsnok, Hauptmann Wolff leugrik a mélybe. Azonban odafenn újból recsegés kezdődik. Az elülső gondola másik fele is leszakad a személyzet kilenc tagjával (megj: a beszámoló téved a számot illetően) együtt és maga  alá temeti a parancsnokot. Senki sem éli túl. A még könnyebbé vált hajótest a farokkal előre óriási sebességgel emelkedik a magasba. A géppuskás még mindig a helyén van a hajó tetején a tüzelőállásban, utazik a Déli-Kárpátok felé. Rövidesen eltűnik a szemünk elöl.
Közben megpillantom a két bajtársam arcát, akik a hátsó gondola roncsaiból sikeresen kikászálódtak. Közösen igyekszünk az első gondola roncsaihoz. A földi személyzet már megkezdte a mentést. Gyászoljuk kilenc bajtársunkat, négy tisztet és öt tiszthelyettest. Egy idő után kapjuk a hírt, hogy a hajótest még mindig a levegőben van. Rövidesen megpillantjuk. Autóval igyekszünk feléje. Mélyebbre és mélyebbre süllyed a roncs, míg nekiütközik a talajnak. Többször felpattan és a földnek ütődik megint, míg végül eltörik. Egyszer csak jön szembe egy másik gépkocsi és rajta ül az első lövész, az én földim, Artur Kaiser Wolteritzből Delitzsch mellől. Ez egy nagyon örömteli találkozás! Együtt megyünk a léghajó kikötőtől 80 km-re földre érkezett léghajó roncsaihoz.. Amikor megérkezünk, megállapítjuk, hogy a második lövész hiányzik. Egy kicsit később megtudjuk, hogy a kukoricásban megtalálták ahol eszméletlenül feküdt, súlyos medencecsonttöréssel, de megúszta.
Utazás a roncson
Barátom Kaiser géppuskás lövész elmesélte az utazását a roncson: A leszállási manőver pillanatában. A hajó túlságosan nehéz! A fegyvereket, lőszert, hajó és motor tartalék alkatrészeket ki kellene dobni. Úgy érzem nem lesz ez jó, Mondom a bajtársamnak: „Kapaszkodj erősen!” Abban a pillanatban nekicsapódunk a földnek. Súlyos ütést kaptunk. A far rész merőlegesen az ég felé emelkedett. Hasra kell feküdnünk, hogy mentsük az életünket. Ebben a helyzetben maradtunk néhány rettenetes percig, aztán a hajó őrült sebességgel  felemelkedik. Körülbelül 250 – 300 méter magasan lehettünk, amikor meghallottam a csengőt és egy lökést éreztem. Kiabálok a szócsövön a lenti társaknak. Senki nem válaszol. Próbálom a csengőt, azonban akkor sem válaszol senki, húzom a csengő zsinórját, de az kijön a helyéről. Megborzongok. Rámeredek a bajtársamra. Senki sem meri kimondani a gondolatait. Előveszem a késemet és kivágom a gázcellát, amelyik mögöttünk van, azért, hogy legalább kissé újból lejjebb kerüljünk. Mindketten lemászunk a nyíláson. Leérve látjuk, hogy a feltételezésünk igaz. Már nincsenek a hajón a gondolák. Ugyanakkor tapasztaljuk, hogy a hajótest kétszeresen is eltörött.
Közben egyre emelkedünk. Az 5000 méteres határt már rég elhagytuk. A falvak játékszerként repülnek el alattunk. Ebben a pillanatban a világ ott van lenn a mélyben. Ekkor egy éles sikítás hoz vissza a valóságba. A bajtársamnak rövid idővel a háború előtt volt az esküvője, és most sikoltozva hívja a szeretett feleségét. Próbálom megnyugtatni. A helyzetünk egyre kritikusabb. Próbálom megnyitni a túlnyomás szelepeket, de nem érek el oda. A gyors emelkedés miatt a cellákban nő a nyomás, annyira, hogy már minden percben robbanás fenyeget. Végső kétségbeesésemben a fogaimmal próbálom kiszakítania cella falát. Néhány válságos pillanat után sikerül. Nem is gondoltam rá, hogy mérgező a gáz és, ha most távozik, árthat a tüdőnknek. A társam összeesett én sem bírtam tovább. Megpróbáltam újra felállni, de nem ment. Így vergődtünk talán egy órán keresztül. Örökkévalóságnak tűnt. Boldogan konstatáltuk, hogy sikerült pár ezer métert süllyedni. Lent emberek tucatjai figyeltek bennünket, de senki nem tudott segíteni rajtunk.   Mondom a bajtársamnak, hogy dobáljuk le a fegyvereket és a lőszereket, hogy elkerüljük a kemény ütközést. Ő elvisz egy adagot, de nem jön vissza, kiáltom a nevét, de nem válaszol. Végül előre megyek, de nem találom. Ez valószínűleg kétségbeesésében leugrott a kötélkivető nyíláson. Szegény fiú!
Már én is elhatároztam, hogy leugrom, de egy belső hang az utolsó pillanatban visszatartott. Én vagyok az utolsó az LZ86 legénységéből a hajón. A roncs egyre mélyebbre süllyed és most alacsonyan a föld fölött lebeg. Arra kérem az embereket a mezőn, hogy fogják meg a köteleket, de mindenki elmenekül, amilyen gyorsan csak tud a félelmetes szörnyeteg elől. A hajó lebeg nagyon alacsonyan a föld felett. Előttem feltűnik egy templomtorony, és háztetők. Minden pillanatban várom a találkozást a talajjal. De szerencsém van a szerencsétlenségben. Egy falun túl a mezőn ér földet a léghajó. Gyorsan ledobtam magam a padlóra, nehogy összenyomjanak a fejem felett lévő dolgok a földreéréskor. A hajó a következő pillanatban ismét fel fog emelkedni, én kiugrottam, mintegy hat méter magasból. A kukoricás megvédett a sérülésektől, megmenekültem!

Mai szemmel, a cella fogakkal való kihasítása hisztérikus túlreagálásnak tűnik. Valószínűbb, hogy a biztonsági szelepek mégis kinyíltak és a hajó ezért ereszkedett le. A kis lukon szivároghatott gáz, de az a mennyiség nem lehetett jelentős.

Az LZ86 személyzetének egy listája Kowno-ban, Szentandrásra való indulásuk elött. Ezen kétszer annyi név szerepel, mint ahányan egy-egy úton résztvettek. Lehetséges, hogy a beosztott állományból két váltás volt. Kaiser itt magassági kezelő.

A hajó személyzetéből a katasztrófa idejéből ismert nevek:
A kilenc áldozat:
Hauptmann WOLFF Walter (százados) parancsnok
Leutnant d.R. BENNER Heinrich (t. hadnagy) elsőtiszt
Leutnant d.R. KRÄMER (KRAEMER) Friedrich (Walter) (t. hadnagy) második tiszt
Leutnant Köstlich (hadnagy)
Untermaschinist RENZ Jacob (algépész)
Funkunteroffizier SCHIENKLER Otto (híradó altiszt)
Untersteuermann TRÜB Georg (alkormányos)
Obersteuermann THOMSEN Franz (főkormányos)
Untersteuermann REIMER Karl (alkormányos)
A túlélők:
Maschinist Willi SCHUMANN (gépész) részletes visszaemlékezés maradt tőle az eseményekkel kapcsolatban, melyben elmondja a bevetés lefolyását és a katasztrófa részleteit.
MG-Schütze Artur KAISER (péppuskás lövész) szintén fennmaradt az élménybeszámolója.
Két személy a hátsó gondolából, és a második MG-Schütze akiket Willi Schumann említ
A nevük talán
BRUNS
BEIMISCHE
és aki biztosan túlélte a katasztrófát
Seitensteurer DIRSCHAURER (oldalkormányos), ugyanis később az LZ97 (LZ67) léghajón is szolgált (nem biztos, hogy ott volt a lezuhanásnál)
Általában 12 – 14 fős a személyzet, tehát valószínű, hogy minden név szerepel.

Hauptmann Wolff Luftshiffharry szerint és Szentandráson még mosolyogva

untersteuermann Karl Reimer

Képek a temesvári hősök temetőjéből

 Max Schmidt főkormányos is léghajós, de ő már korábban elhunyt, egyelőre ismeretlen okból.

Alapvető technikai adatok:

Dokumentumfotók a baleset Szentandrás fölött lezajlott eseményeiről

Az LZ86 roncsai

A személyzet öt tagjának temetése Temesvárott

LZ81 (51)

A személyzet egy része Szentandráson

Egy másik kép az LZ81 személyzetéről. Itt 23-an vannak, vagyis az altisztekből két váltás van

A motorháztetőn ül: Hauptmann Jacobi.

Tábori levelezőlap a hajó pecsétjével

Elkészülte, 1915. 10. 7. után 1915. 11. 2. – 1916. 1. 19- között a déli fontra vezényelték, a frissen elkészült szentandrási Luftschiffhalle -ba. Egy diplomáciai küldetéssel kezdte a pályafutását 1915. 11. 09-én Szófiába vitt magas rangú delegációt Johann Albrecht von Mecklenburg herceget a német Császár különleges megbízottját, aki I. Ferdinánd a bolgár cárral folytatott tárgyalásokat. A találkozó után a herceg az LZ81 fedélzetén tért vissza Szentandrásra.

Herzog Johann Albrecht von Mecklenburg

A diplomáciai út barogramja

Az LZ81 megérkezik Szofiába

1915. 12. 31-én támadást kíséreltek meg Szaloniki ellen, de a gyenge motorok miatt vissza kellett fordulniuk.
1916. február és május között a nyugati fronton teljesítettek szolgálatot. 1916. 4. 25-én sikeres támadást hajtottak végre Etables ellen.
1916. június- július során Drezdában átépítették a „q” típusnak megfelelően. Az LZ86 pusztulása után, valószínűleg az átépítés befejeztével, újból Szentandrásra küldték.
1916. 9. 24/25-én sikeres támadást hajtott végre Bukarest ellen, melyet másnap, 1915. 9. 26/27-én megismételtek. A bombák ledobása után a támadás alatt kapott találatok előidézte gázveszteség miatt kényszerleszállást hajtottak végre Gorna Ryahavica (Tarnovó mellett) közelében Bulgáriában, nem messze a német hadszíntéri parancsnokságtól. A hajó nem szenvedett végzetes sérülést, de mivel ezen a távoli helyen nem volt mód a javításra szétszedték és elszállították az alkatrészeket.
A támadások alkalmával 4513 kg bombát dobtak le

August von Mackensen tábornok többek között Poppét is kitüntette a 2. osztályú Vaskereszttel a támadásokban való részvételéért.

A hajó személyzetéből Hauptmann Hans Barth (százados) később az LZ111 (LZ81) parancsnoka volt 1916. 12. 20 – 1917. 08. 10. között. A hajója elpusztult a Balti tenger fölött egy felderítő vállalkozás során.

Az LZ81 a karácsonyi díszben lévő hangárban.

A távolság 710 km, ugyanis a hegyek és a tájékozódás miatt a Duna fölött repültek. A repülésidő oda – vissza legalább19 - 20 óra. A Léghajóval Bukarest ellen című kötetben részletesebben lehet olvasni az utazásról

A hajó magasságmérőjének grafikonja az utolsó út adataival.

A sérült hajó

Az alkatrészek a vasuti vagonokban

LZ 97 (LZ 67)

Az LZ97 személyzete Szentandráson

Nevek a személyzetből

Hauptmann Erich Linnarz (Linartz) (hauptmann Wolff elött ő volt az LZ86 parancsnoka), Oberleutnant Weidling, Hauptmann Bruns, Oberleutnant Lampel.

Ez a hajó követte az LZ 81-t Szentandráson és ez volt egyben az utolsó is, mivel 1917 tavaszán a Szárazföldi haderő felhagyott a léghajókkal végrehajtott támadásokkal és visszarendelte és szétszerelte a megmaradtakat.
1916. 4. 4-én jött ki a gyárból.
1916. április 25 London támadása. A visszafelé vezető úton, Gent közelében két ellenséges repülőgéppel került szembe. A két gép egyikét a fedélzeti gépfegyverrel kényszerleszállásra kényszerítik, a másikat a ballaszt kidobása általi felülemelkedéssel - 4520 méterre emelkedett- sikerült leráznia. Erről a London 1914-17: The Zeppelin Menace  szerző: Ian Castle,Christa Hook könyv 55 – 56. oldalain olvashatunk kicsit eltérő beszámolót az LZ97 parancsnok helyettesétől Oberleutnant Lampel-től, valamint az angol pilótáktól (Captain A. T. Harris (később légi-marsall Arthur „Bombázó“ Harris) és 2nd-Lt William Leefe Robinson):

A tavasz utolsó támadása

A rossz időjárás megakadályozta a haditengerészet léghajóinak támadását London ellen 1916. április 24/25-ének éjjelén. A következő napon a hadsereg küldött öt zeppelint a város irányába. A jó időjárás ellenére csak Hauptmann Erich Linnarz, aki korábban az LZ38 kapitányaként az első sikeres bombázást hajtotta végre Londonban 11 hónappal azelőtt, jutott a cél közelébe. Linnarz most az LZ97 parancsnoka, ez egyike az új Q típusú zeppelineknek, és el volt szánva az újabb támadásra London ellen. Április 25-én 22.00-kor átjött West Mersea fölött, követte a Blackwater folyót. Elhagyta Chelmford-ot, nyugatnak haladt 22.45-ig, ledobott több mint 40 gyújtóbombát Fyfield-től Chipping Ongar.ig Essexben. Nem okozott látható kárt. Akkor, 15 perccel később, dél-nyugati irányban haladt és azt hitte, hogy London fölött van, Linnarz újból elkezdett bombázni. A másodparancsnok Oblt Lampel, így emlékezett vissza a személyzet érzéseire abban a percben:

A parancsnok keze a gombokon és a vezérlőkarokon. „Mehet” kiáltotta. Az első bomba lehullott Londonra! Kihajoltunk a hajóból. Hosszú idő kell ahhoz hogy a bomba megtegye a több ezer lábnyi utat a talajig. Aggódva vártuk a „bumm”-ot, ami megnyugtatott minket: a támadás sikerült! Halálra rémítettük őket, aztán néhány másodperccel később mentek a gyújtóbombák. Lent a bombák fellángoltak, valami lángba borult, ami tájékozódási pont nekünk a levegőhöz és a talajhoz viszonyított sebesség meghatározásához.

De Linnarz személyzete elszámította magát, és a második bombázás a valóságban Barkingside felett történt, mintegy nyolc mérföldre észak-keletre a City-től. Az LZ97 követte az út ívét délnek Newbury Parks felé, amikor a kereső fényszórók megtalálták és követték az égen. Oberleutnant Lampel leírása szerint: a fényszóró támadásakor úgy tűnt nekünk a hajó mint egy hatalmas pók: lábak jobbra, balra és körbe mindenhol. Aztán az ágyúk tüzet nyitottak. Az LZ97 körözött Seven Kings fölött, aztán visszafordult keletnek, még ledobott egy bombát Chadwell Heath-ra.

Mindamellett Linnarz még nem volt túl a veszélyen. Barkingside mellett a repülőtereken volt az újonnan szervezett 39. Squadron. A zeppelinek megközelítési útja mentén két repülőgép felszállt Suttons Farm-ról és Hainault Farm-ról. Captain A. T. Harris (később légimarsall Arthur „Bombázó“ Harris), a B Flight parancsnoka Suttons Farm-on, volta az első 22.30-kor és 15 – 20 perc múlva látta a fényszórók sugarait északra. 7000 láb magasan megfigyelte az LZ97-et ahogy fordul és emelkedik Seven Kings fölött. Harris felküzdötte magát 12000 lábra a zeppelin után, ami még 2000 lábbal feljebb ment. A nagy távolság ellenére tüzet nyitott a Lewis ágyújával, de az új Brock gyújtó lövedék szinte rögtön beragadt. Harris mögé fordult Linnarz hajójának, kitisztította az ágyúját és újból tüzelt, de megint beragadt. Amíg, most már másodszor ürítette a fegyverét, a BE2c-je természetesen lesüllyedt és a cél eltűnt az éjszaka sötétjében.

A másik pilóta Suttons Farm-ról, 2nd-Lt William Leefe Robinson, 15 perccel Harris után szállt fel. Amikor felkapaszkodott 7000 lábra a kereső fényszórók fénynyalábjainak mozgása alapján felfedezte az LZ97-et. Robinson tovább emelkedett a hajó irányába és tüzet nyitott, bár a cél több mint 2000 láb távolságra volt tőle. Háromszor került pozícióba az LZ97 alatt, de mindig beragadt az ágyúja, csak 20 lövést tudott leadni mielőtt felfedezték. Linnarz és az LZ97 menekült, de ez egy komoly tapasztalat volt Oblt Lampel-nek, aki később így írt: „nehéz megérteni hogy miként voltunk képesek túlélni a gránátok és srapnelek támadását.”

Az LZ97 távozása után London felett sok héten át üres volt az ég. A haditengerészet zeppelinjei a német flottával együtt a Jutland-i csatában vett részt (1916. május 31 – június 1 között) aztán a rövid nyári éjszakák miatt nem támadtak Britanniára három hónapon keresztül.

1916.augusztus 23. London támadása.
1916. szeptember 2/3 felszállás a londoni támadáshoz, együtt 12 haditengerészeti léghajóval (L 11, 13, 14, 16, 17, L 21, 22, 23, 24, 30, 32, SL 8) és szárazföldi haderőnemtől az LZ 90, LZ 98 és SL 11-el. Az LZ 97-es támadása navigációs problémák (köd, pára) miatt eredménytelenül félbeszakadt.
1916. szeptember 22. Támadás Boulogne-sur-mer ellen.
1916. október 17 – 1917. április: Bevetés a dél-keleti fronton, az alapbázis Szentandrás.
1916. október 23-24. Támadás Bukarestre.
1916. október 24-25 Támadás Fetesi-re. (Cernavoda-tól nyugatra)
1916. november 1. Támadás Bukarestre.
1917. január 22-23. Öt támadási kísérlet Valona, Tarent, Brindisi és Kishniev-re.
Navigációs szempontból ezek a támadások csúcsteljesítménynek minősülnek, de az előnytelen időjárási körülmények (sűrű felhőzet) miatt végül is eredménytelenül zárultak. Poppe szolgálati lapján propaganda repülésként vannak nyilvántartva.
1917 április A szárazföldi léghajózás beszüntetése miatt visszavezényelték Németországba.
1917. május 5 Szolgálat alól felmentve és leszerelve.

SL10 (E-3)

Ez a hajó Shütte-Lanze gyártmány. Állandó bázisa Jambol-ban volt, de időnként megjelent Szentandráson is.
1916. 5. 17-én hagyta el a gyárat. 1916. 6. 21-én érkezett meg Jamboli-ba. 1916. 7. 2-án egy német tengeralattjáróval együttműködve elrepült Szevasztopolig. 1916. 7. 15-én felderítő úton volt a Fekete tenger déli partján Zonguldak-nál. 1916. 7. és 15 között sikeres aknakutató úton volt. 1916. 7. 27-én nem tért vissza a Szevasztopol elleni támadó küldetésből. Dahl mérnök holtestét és a hajó maradványait megtalálták a tengeren. Valószínűleg egy hirtelen légörvény okozta a vesztét, ami a Fekete tenger felett gyakori.

LZ 101 (LZ 71)

Ez a zeppelin szintén Jamboli illetőségű, de amikor Románia ellen küldték a hegyek miatt Szentandrást is útba ejtette.

Az LZ 101 Jambol felett….

….és a hangárban
1916. 6. 29-én készült el. 1916. augusztus és 1917. április között a déli fronton állomásozott, Jambol-ban. 1916. 8. 28/29 támadás Bukarest ellen,1916. 9. 4/5 támadás Bukarest ellen, 1916. 9.14 támadás Bukarest és Ploesti ellen, 1916. 9. 25/26 támadás Bukarest ellen, 1916. 10. 5/6 támadás Ciulnita és Calarasi (100 km-re keletre Bukaresttől) 1916. október végén támadás Fetesi (nyugat Cernavoda) ellen, 1916. 11. 13. javítás utáni ellenőrző út Konstantinápolyba. 1916. 12. 25/26 támadás Galati ellen, 1917 elején támadás Jassy, Odessa és Mytilene ellen. 1917. 3. 20/21 támadás Mudros ellen. 1917 áprilisában visszatért Németországba, mivel a Szárazföldi haderő léghajó alakulatait megszüntették, 1917 szeptemberében szétbontották.