Ady Endre nem írt háborús verseket. Támadták is ezért. Viszont sok verse és prózai műve jelent meg a háború éveiben, én ezeket választottam. Ha valakit érdekel a többi is, kattintson a Nyugat-ra!

 

Nyugat ˇ / ˇ 1914 ˇ / ˇ 1914. 22. szám ˇ / ˇ Figyelő

Ady Endre: Háború és háború

Tisza István bizonyosan bátrabb ember, mintsem akárhogyan azért mondjon most valamit, mert neki lehet mondania. Számolnia kellett s okvetlenül számolt is avval (örömmel olvasom Jászi Oszkár cikkét a "Világ"-ban), hogy vétókat kap. Vétókat éppen azoktól, akik a nemzetiségi, legelsősorban román kérdésben látók és bátrak voltak világháború nélkül is. Azoktól, akiket golyónál jobban elnémított, kiformált az államok, a népek, a világok háborúja. A "Nyugat"-ban ujjongva én írtam volt Jászi Oszkár legnemesebb könyvéről, mely a nemzetiségi kérdést majdnem újra fölfedezte. Mely nem számolt ugyan egy világháborúval, de a demokráciát minden, zűrös-lázas világháborún túlható panaceának mutatta ki. Kötelességnél több hittel hiszem én is, hogy nem a medve bőrére iszunk, bár én még a Tisza István helyében hallgattam volna. Úgy sejtem: ha a magyar nép a háborúval, a román értelmiség pedig népe ügyének ügyes adminisztrálásával nem lenne elfoglalva, szintén nyepozvolimoznának. Vétóznának éppen úgy, mint a nacionalista magyar ellenzéki politikusok, avagy mi, a nemzetiségi kérdésnek és demokráciának legnótoriusabb, de legliberálisabb egybekapcsolói. Tisza István megint csak arra gondolt, hogy a fajtájabelieknek ne csináljon bajt egy fránya népszabadítással. A románok kapnak szebb, jobb, több választójogot (tudjuk, hogy ez sem sok, még nem is elég), a többiek nem. Esetleg belehal e parciális demokráciába a román értelmiség, de úgy kell neki, mivel konkurenciát csinált a mi úri eltartóságunk magyarjainak. A háború sorsa valóban katonáink, de egy kicsit (Tisza István is hiszi ezt) Isten kezében is van. Utána nem következhet olyan fizetés, melynél mi szegény, cégéradó nagylelkűek vagyunk. Nekünk meg volt s meg lesz a saját nemzetiségi orvosságunk, de ez nem engedi meg, hogy a magyar nép tovább is a magyar uraké legyen. Átkozott, szép fajta ez az enyém, ez a mienk, mely élete eldobása után is azt üzeni, hogy az ő sorsa a legrosszabb és segítsünk rajta. Talán elmegyünk katonának, orosz golyó elé, de (figyelni tessék) igazságaink itt maradnak.

Nyugat ˇ / ˇ 1915 ˇ / ˇ 1915. 9. szám ˇ / ˇ Tábori posta

Ady Endre: A harcok kényszerültje

Nem kivánta lelke-teste,

De harcolni mégis harcolt,

Kereste vagy nem kereste,

De harcolni kelletett.

Embereit úgy prédálta,

Mint nációk legelsője

S nem volt soha olyan drága

Mit vérként nem hullatott.

Hajh, vajjon mi lesz belőle,

Ennyi sok ostoba vérzés

Elvette az erőt tőle

Avagy új erőt adott?

 

Nyugat ˇ / ˇ 1916 ˇ / ˇ 1916. 2. szám

ADY ENDRE: ŐRIZEM A SZEMED

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.

 

Nyugat ˇ / ˇ 1916 ˇ / ˇ 1916. 20. szám

Ady Endre: Ember az embertelenségben

Szivemet a puska-tus zúzta,

Szememet ezer rémség nyúzta,

Néma dzsin ült büszke torkomon

S agyamat a Téboly ütötte.

És most mégis, indulj föl erőm

Indulj föl, megintlen a Földről!

Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?

Mindegy, indulj csak vakmerőn,

Mint régen-régen cselekedted.

Ékes magyarnak soha szebbet

Száz menny és pokol sem adhatott:

Ember az embertelenségben,

Magyar az űzött magyarságban

Ujból-élő és makacs halott.

Borzalmak tiport országútján,

Tetőn, ahogy mindég akartam,

Révedtem által a szörnyüket:

Milyen baj esett a magyarban

S az Isten néha milyen gyenge.

És élni kell ma oly halottnak,

Olyan igazán szenvedőnek,

Ki beteg szivvel tengve-lengve,

Nagy kincseket, akiket lopnak,

Bekvártélyoz béna szivébe.

S vél őrizni egy szebb tegnapot.

Óh minden gyászok, be értelek,

Óh minden Jövő, be féltelek,

(Bár föltámadt holthoz nem illik)

S hogy szánom menekülő fajtám.

Aztán rossz szivemből szakajtván

Eszembe jut és eszembe jut:

Szivemet a puska-tus zúzta,

Szememet ezer rémség nyúzta,

Néma dzsin ült büszke torkomon

S agyamat a Téboly ütötte.

S megint élek, kiáltok másért:

Ember az embertelenségben.