Nyugat ˇ / ˇ 1916 ˇ / ˇ 1916. 11. szám

Karinthy Frigyes: LEGENDA AZ EZERARCÚ LÉLEKRŐL

Következik a közönséges Messiás születésétől számított egyezer és kilencszáznegyvenharmadik, az általunk használt új időszámítás első esztendejének rövid evangéliuma, úgy, ahogy azt közönségesen tudjuk mindazok, akik ebben az évben élünk és tanúi voltunk, szemünkkel láttuk és fülünkkel hallottuk és kezünkkel tapintottuk Őt, az ő ezer formájában.

Megnézte óráját, június 24-én, délután félhárom volt, mikor elkészült. A laboratórium elsötétített ablakai mögött villany égett, eloltotta és kitárta az ablak redőnyeit, a továbbiakhoz már nem kellett mesterséges fény. Nyári nap sárga nyalábjai omlottak be a széles ablakon.

Körülnézett - a műszerek nyugodtan álltak az asztalon, álltak és vártak. Autók berregése hallatszott fel az utcáról, egy rikkancsgyerek a La Manche csatornán tíz nap óta dühöngő tengeri ütközet eddigi eredményeit üvöltötte. Ekkor halványan elmosolyodott. Állt egy percig, tűnődött, majd eszébe jutott, amit még tennie kell. Papírlapot vett elő és olvasható, nagy betűkkel írta fel rá azt a néhány sort, amit ma Londonban őriznek, a British Múzeumban.

"Ezt a holttestet a vasszéken Telma Titusznak hívták, az élettan doktora volt és a hágai egyetem magántanára. Régi zsidó családból származott, erős, egészséges test volt, harminchárom évig használtam, jól tartott, keveset kellett reperálni, meg voltam vele elégedve. Most már aligha öltöm magamra, a becsületes megtalálónak adom, tegye el emlékül. Felszerelésemet, az egész laboratóriumot adják tanítványomnak Kurt Józsefnek, akit kísérleteim eredményének lejegyzésével megbíztam. Különben lehet, hogy ezekben az ügyekben magam fogok intézkedni."

A töltőtollat még becsukta és letette az asztalra. Aztán nagyot, mélyet sóhajtott. Mégegyszer megnézte a vezetéket, a sarokban álló csontvázat az ablak felé fordította és megerősítette rajta a vezeték csapját. A deltasugarak korongját megpörgette, lila fény villant fel a bonyolult görebekben és egyhangú zúgás indult meg.

Készen volt - levetette fehér munkaköpenyét, a tőrt a kis asztalra helyezte és a vasszékbe leült. Lábára erősítette a szilén-lemezeket, vigyázva, hogy testét érintse a vezeték. Merően nézett az ablakra, fütyörészett, aztán behunyta a szemét - behunyt szemmel fogta meg a tőrt, két kezébe szorította markolatát és egyetlen, izmos mozdulattal döfte be a szívébe, s ugyanígy kirántotta. Ekkor ismét kinyitotta szemét és elégedetten biccentett, látva, hogy másfélméteres sugárban szökkent ki a forró vér: jól talált, egyenesen a balkamrába. Eldobta a tőrt és visszahanyatlott, érezte, hogy merevedik meg - kinyitotta a száját, magában számlált, s míg csak bírta, figyelte a vérsugarat - tizenkilencig jutott a számolásban, akkor abbahagyta, mert szeme üveges lett és érezte, hogy gégéje görcsbefut össze.

A lila fény pedig zöldesbe fakadt a görebekben és hangosan zúgott. Telma Titusz utolsót vonaglott s kinyúlt a széken.

És ekkor mint meg vagyon írva, megmozdult a csontváz a sarokban, előrelépett és kopogó karját hajtogatva és recsegtetve, kikapcsolta a vezetéket. Nyújtózkodott, ügyetlenül botorkált a műszerek közt, a holttest fölé hajolt és kíváncsian tapogatta. Majd ismét megállt, az ablakhoz közel s porhadt fogai közül süket hangot adott. Aztán megrázta koponyáját, mintegy maga elé, hogy így nem jól megy. Hirtelen, mint akinek eszébe jutott, az ablak párkányához lépett, ahol ott feküdt a két préselt orgona, amit Telma Titusz odakészített. Mereven rájuk nézett és lassan megmerevedett ő maga is - úgy maradt, az ablaknál - az egyik orgona pedig duzzadni kezdett s felágaskodott a párkányon s édes orgona-illat áradt. Odahajolt a deszka-doboz fölé, melyben az előre odakészített döglött patkány hevert, szétterpesztett lábaival. A patkány megrázkódott, fetrengett néhányat a hátán, hasára fordult és cincogva kifutott a dobozból - át a párkányon, le a csatornán - az utcán körülnézett, átiramlott a túlsó oldalra és eltűnt egy kapu alatt.

Most csendes lett a laboratórium, a deltasugár lila nyalábja zúgott még, egyre halkabban, aztán ez a hang is elhalt.

A kolmi ütközetről szóló legelső riportokból körülbelül a következőket lehet röviden rekonstruálni:

Sztrogoff zászlós "a nevető", aki hónapok múlva, a kihallgatáson először jelentette hivatalosan a történteket, vallomása szerint már három vagy négy napja hallott beszélni a dologról, közlegények adták tovább, de természetesen ügyet se vetett a mesékre, a szláv fantázia megszokott agyrémeit látta bennük.

Az éjszakai ütközetet megelőző este kis haditanácsot tartott a tisztikar és kiadták a parancsot, hogy a sötétség beálltával, - holdas éjszaka ígérkezett - lehetőség szerint észrevétlenül előrecsúsznak az ellenséges állásokig és rajtaütnek a katonákon.

A programnak csak első fele sikerült, hallgatózó őrök felverték a legénységet és az első rajvonalat heves tűz fogadta.

Az a szakasz, amelyiket maga a zászlós vezényelt, nem bocsátkozott kézitusába, hanem száz-százötven lépésnyi távolságból egy sövény mögül vívta az ellenséges árkot. A holdfényben tökéletes tisztasággal lehetett látni a legapróbb részleteket. Negyedóráig tartó heves tüzelés után a szakaszból több sebesült vánszorgott vissza és három halottat jelentettek, az egyik néhány lépésnyire hevert a zászlóstól.

Ekkor az ellenséges árokból egy fej nyúlt ki, majd egy egész alak - kimászott a cement-fal párkányára, leugrott és nyugodtan megindult feléjük.

Ő első pillanatban azt hitte, hogy azok parlamentert küldenek, de a katona nem integetett és nem hozott zászlót, - mikor közelebb jött mindnyájan látták, hogy fegyver van nála. Az út felén megállt és cigarettára gyújtott.

Sztrogoff zászlós, abban a hitben, hogy őrülttel van dolguk (ezek az esetek nagyon gyakoriak) vallomása szerint szólt is a mellette fekvő altisztnek, hogy ne lőjenek rá, de a távolabb dolgozó katonák közben élénken puffogtattak a bolondra. Úgy látszik, nem találta golyó, mert egészen a sövényig jött előre, tőle nyolc-tíz lépésnyire állt akkor és az arca is feléje volt fordulva, közönséges parasztbaka-fej volt, amilyet százával lát az ember, durva vonások, apró disznószemek. A tüzelés egy pillanatra szünetelt ekkor, meglepetve ágaskodott fel néhány közlegény.

Az ellenséges katona feléje tartott - ő annyira meg volt lepetve, hogy csak akkor kapott revolveréhez, mikor a katona már ott állott, közvetlenül mellette, rátámaszkodva a sövény másik oldalára. Ekkor ő is feltérdelt és revolverét amannak szegezte. A baka nyugodtan fogta fegyverét és hibátlan franciasággal, udvarias és nyugodt hangon megkérdezte, hogy ő-e ennek a szakasznak parancsnoka.

Hogy ámulatában nem tudott válaszolni, bár maga is jól beszél franciául, a baka bátorító kézmozdulatot tett és szóról-szóra a következőket mondta:

- Zászlós úr szedje össze embereit, vonuljon vissza és jelentse, hogy Telma Titusz felszólította az itt harcoló orosz hadtestet, ürítse ki azonnal hadállásait, rakja le fegyverét és szállásolja el magát Kolmban.

Sztrogoff zászlós, most már meggyőződve róla, hogy bolonddal van dolga, ekkor mg mindig nem használta revolverét, hanem intett a mellette heverő altisztnek, hogy fegyverezze le az őrültet. A káplár nem nagy barátja a teketóriának, puskáját megfordítva ugrott egyet előre és vállbakólintotta - a baka láthatóan megrendült, a következő pillanatban azonban pisztolyt rántott és egyetlen lövéssel leterítette az ő káplárját, aki előtte bukott le, a sövény mellé.

Ekkor végre felocsúdott a zászlós, - nagyon kiemelkedni nem lehetett, mert odaátról hevesen tüzeltek - csak karját dugta ki, megragadta az őrültet és lerántotta a sövényre, egyidejűen fejének tartva a revolvert, elsütötte. Bizonyos benne, hogy jól talált, mert az őrült élettelenül rogyott le azonnal - és itt Sztrogoff zászlós először jegyzi meg a lila lángot, azt mondja, egy pillanattal utóbb látta, a baka feje fölött, olyan volt, mint egy villamos kisülés, talán sziszegett is.

Ezt különben nem állítja határozottan. Annyi bizonyos, hogy a következő pillanatban ugyanaz a lila láng megjelent az előtte heverő káplár fején is - az ő lelőtt káplárja felugrott és arccal fordult feléje. Ő először persze úgy vette, hogy a káplár nem halt meg, talán meg se sebesült, csak cselből vágódott hanyatt - becsületére állítja, hogy ugyanaz a káplár volt, a jólismert arcát látta, fölötte az ő legénységük sapkájával. Azt kellett hinnie, hogy álmodik, mikor a káplár szájából ugyanazzal a franciasággal, csak mélyebb hangon szólt ugyanaz az őrület.

- Ne bolondozzon zászlós úr, nem vagyok tréfás kedvemben. Elég volt az öldöklésből - takarodjék vissza és jelentse, hogy Telma Titusz megérkezett.

Abban a hitben, hogy az ő káplárja is megőrült, de már maga is közel az őrülethez, Sztrogoff zászlós csitítani próbálta az embert, de az egészen közel jött és megfogta az ő kabátgombját.

- Nem érti, amit mondok? - szólt határozottan.

Ekkor dühében és kétségbeesésében hangosan kiáltott: egypáran, a közelheverő katonák közül felugrottak és bukdácsolva, lehunyt fejjel odacsődültek.

- Fogjátok le... lőjétek le... lihegte a zászlós és próbálta ellökni magától a káplárt. Néhányan rá is vetették magukat - a káplár két kézzel lökdöste magától a legényeket és közben - ezt többen állítják - hahotázott, mint mikor valakit csiklandoznak.

Az egyik katona bajonettjét lekapta fegyveréről és mellbeszúrta a káplárt - a káplár térdre, aztán arcrabukott. Most néhány pillanatig lihegve és vadul álltak mindnyájan, néhányan visszahúzódtak, de már ekkor mindenki érezte, hogy ezzel még nincs vége a dolognak és hogy itt valami álomszerű varázslat dühöng, a lila láng újból megjelent, ugrált - egy pillanat múlva a zászlós leesett, valaki gáncsot vetett neki. Felpillantva, az ellenséges baka állt fölötte, nevetett és az öklét mutogatta. Tisztán látta a fejét, a homlokából vér csurgott, abból a sebből, amit két perccel ezelőtt ő maga ütött rajta, revolveréből.

Ami ezután következett, arra úgy emlékezik, mint valami őrületes lázálomra - mint valami illusztrációra, amin holmi tébolyodott futurista festő Dante Poklát elképzeli: ferde és kancsal vonalakban, torz mozdulatok közt. Néhányan hangosan kiáltoztak - békaugrásokban ott termett két katona, lövöldöztek az ellenséges bakára, aki az egyiket leszúrta, - a másik őt ütötte fejbe, a baka leesett, de abban a percben felállt a másik, akit leszúrt és saját pajtásának esve lerántotta a földre. Közben kattogva muzsikált túlnan a gépfegyver, a katonák elvesztették fejüket, felálltak, csomóba gomolyodtak - öt... tíz... tizenöt elesett... egy halott legurult a lejtőn, de rögtön felugrott helyette egy másik, nekirontott az élőknek és szurkálni kezdett. A lila láng hol itt, hol ott villant fel és rekedt kacagás hallatszott, hol mély, hol magas hangon, a legfurcsább pedig az volt, hogy a katonák egymással verekedtek, tépték és marcangolták egymást - néha harmincan nekiestek egynek, tussal verték a fejét, torkábaharaptak, kitépték a karját, a fejét taposták, szétnyomták, mint egy bogarat - de már a következő percben más helyen gomolyogtak össze ugyanígy, egy másik fölött, aki hátulról nekikugrott és nyakszirten szúrta azt, akivel még előbb véres szájjal és acsarkodva együtt tépett egy harmadikat. Aztán ugatás és hörgés sikongott, a gépfegyver hangja erősbödött, nagy fekete foltok potyogtak szerte, a gomoly szétnyílt, szétterült és fegyvert, csákót dobálva rohant lefelé a lejtőn, aki még élt.

Túlnan pedig, az árokból szabályos vonalban emelkedett ki az ellenséges raj, hurrá, hurrá, zengett messziről és az egész kacskaringós, földszürke kígyó megindult feléjük.

Ezt már úgy látta, mintha valahonnan, a magasból nézné: az egész dolog olyanformán hatott rá, (hónapok múlva magához térve, a kórházban mondotta így még mindig fuldokolva a nevetés görcsében) mintha valami képtelen bábszínház ugrálna a szeme előtt, merev drótbabákkal, amik elesnek, megint fölállnak, leszakad a fejük és a levegőbe ugorva tovább verekszenek, tízével eltűnnek a süllyesztőben, hogy fejjel lefelé és torz fintorokat vágva, kezek és lábak nélkül újból leugráljanak a zsinórpadlásról. Arról tud még, hogy példátlanul tréfás érzés volt és ekkor kezdett el hahotázva kacagni, ahogy csak gyerekkorában kacagott - aztán elájult.

Érdekes, hogy még a kolmi visszavonulás után is alig volt, aki hitt volna Telma Titusz létezésében. Az igaz, hogy a hivatalos körök makacsul tartózkodtak attól, hogy bizonyos kézenfekvő tényeket elismerjenek. A harmadik hadtest valóban kiürítette állásait s új védelmi vonalra húzódott vissza Kolm mögött, de a hivatalos jelentések csak a megszokott stratégiai terminusokban számoltak be a visszavonulás okairól. A lapok zavaros cikkeiből semmit megérteni nem lehetett, a szemtanúk szavaiból pedig nem volt mód kiokoskodni - rengeteg ember esküdött rá, hogy látta Telma Tituszt és beszélt vele, de mindegyik homlokegyenest különböző személyleírást adott, már pedig a tömeg fantáziája, egy névről lévén szó, csak egy személyben tudta volna ezt a nevet érzékelni. A haditudósítók jelentései, ilyen címek alatt "A kolmi pánik" vagy "A kolmi tömegőrület" hóbortos agyrémek leírásának tűntek - zavaros dulakodásokról volt szó, váratlanul megfutamodó tömegekről. És Telma Titusz mindenütt ott volt és mindenütt másképpen - hol egy pap állította magáról, hogy ő az, hol valami öreg ember, hol egy tiszt, hol olyan emberek, akik nem tudták igazolni magukat.

Legsikeresebben látszólag az idegorvosok próbálták megoldani a problémát és felfogásuk sokáig tartotta magát. Egy új idegbetegségről van szó egyszerűen, mondták és fölényesen legyintettek és fölényesen mosolyogtak a zavaros és rémült kombinációkon. A természetben nincsen ugrás és a tudomány nem ismer csodát. Az emberek zaklatott életmódja teremtette ezt az új betegséget, sőt még csak nem is új dolog, effajta tömeghisztéria gyakran előfordult már. A "telmaizmus" vagy "telma-mánia" sokáig divatos orvosi műszóként szerepelt, idegorvosok rengeteg adatot hoztak fel, hogy a legkülönbözőbb társadalmi osztály egyedeiben milyen dispositiók mellett és milyen tünetek között lép fel ez a betegség. A varsói tébolydában legalább nyolc ízben kezeltek ilyen beteget - mind a nyolc meghalt, megölte magát, de Telma Titusz élt.

Aztán valaki kisütötte, hogy a spiritiszta társaságok misztifikációjáról van szó. Ez az elmélet homályosabb, de talán éppen azért tetszetősebb volt, abban az időben, bizonyos amerikai tudósok kísérletei következtében éppen megint aktuális volt a spiritizmus. Az inkarnáció, metarializáció fogalmak népszerűbbek voltak mint valaha és tagadhatatlan, hogy Telma Titusz elejtett szavaiból effajta célzások nem hiányoztak. Közel feküdt a feltevés, hogy Amerika propagandát akar csinálni holmi új vallásnak, amit könnyebben összeegyeztethet nemzetközi politikájával, mint az Óvilág humanista kereszténységét. Amerika - kiáltoztak a szabadkőművesek - ki akarja bérelni és meg akarja fojtani Európát, nemcsak búzáját és marháját tukmálja reánk, nem elégszik meg vele, hogy kisajátítsa a muníció-szállítást, méregpoharat adjon a kezünkbe, hogy megöljük magunkat s tegyük meg őt általános örökösnek - most már a vallást is ő akarja nekünk szállítani, gonosz, álszent hitet, mely azt szuggerálja nekünk, hogy mondjunk le az életről, mert nem vesztünk vele semmit.

Mindennek persze varázsütésre el kellett múlnia, mikor október harmincegyedikén, évfordulóján ama nevezetes napnak, mikor Luther Márton a wittenbergi székesegyház falára a reformáció 95 tételét kiakasztotta: megjelent Telma Titusz ötven pontban összefoglalt kiáltványa a londoni parlament kapuján.

Mindenki ismeri a pontok tartalmát. Az általános rész után, mely az egyén jelentőségéről, a szabadnak született ember jogairól szól s néhány meglepően egyszerű érvvel kimutatja, hogy milyen gyermekes s mégis rettentő tévedés áldozata a tömeg, mely pedig csupa egyénből áll: Telma Titusz felszólítja a kormányok képviselőit, hogy Anwerpenben gyűljenek össze konferenciára, ahol megfelelő alakban meg fog jelenni közöttük. Ezután nem lázadó gyűlölettel, de szelíd és nyugodt határozottsággal névszerint megnevezi azokat a férfiakat, akik jól ismerik a tömeg halálos tévedését, de gonoszságból vagy ostobaságból még inkább taszítják az örvény felé. Ezeket felszólítja, hogy haladéktalanul hagyják el azokat az állásokat, mely nekik végrehajtó hatalmat biztosít, "mert különben én Telma Titusz, fűben és fában és kőben, élőkben és halottakban, kénytelen vagyok kiirtani őket."

Az egész elaborátum ama művek elemi erejével hatott, melyeknek hatását az adja, hogy a bennük foglalt gondolatokat mindenki gondolta már és mindenki tudta, csak valami csodálatos gátlás miatt senki nem mondta még ki, illetve senki nem vette észre, hogy ezt ki lehet mondani, abban a hitben, hogy ezt más nem értené meg.

A rendőrség persze nem sokat elmélkedett a kiáltvány irodalmi értékén. Nyilvánvalónak tetszett, hogy egy anarkista-társaság dolgozik: a kiáltvány két héten át mindennap megjelent a kapun, minden ellenőrzés hiábavalónak bizonyult. Először egy munkás ragasztotta ki, áttörve a rendőrkordont, leütve egy-két őrszemet - a munkást lecsukták, de aznap éjjel meghalt a börtönben és másnap egy öregasszony jelent meg, akit szintén lecsuktak. A Telma-mánia különben kitört az őrség között - volt eset, hogy maga a kirendelt katona ragasztotta ki a kiáltványt - az őrség nagy részét idegklinikákra és tébolydába kellett szállítani, mert képtelen agyrémeket fecsegtek, az egyik látta, hogy egy varjú szállt le a kapura, csőrében a kiáltvánnyal - ő rálőtt, a varjú leesett, de már néhány perc múlva ott termett egy másik.

Így álltak a dolgok, mikor november harmadikán az emlékezetes hármas-merénylet bekövetkezett. A kiáltványban proskribált egyik államférfit egy munkás ölte meg, a másik kettőt egy és ugyanaz a katona. Mindhárom Telma Titusznak vallotta magát - kettőt kivégeztek, a harmadik elmenekült.

Ebben az időben olyan volt már a hangulat, hogy csak halálos fenyegetéssel lehetett rábírni a zsoldos katonákat, vagy bárkit, akit használni kellett, hogy résztvegyen bármiféle állami rendszabály végrehajtásában, mely a Telma-üggyel valamiképpen összefüggött.

- Az elnök úrral akar beszélni, - mondta a titkár.

A kabinetiroda főnöke még mindig nem értette.

- Az Egyesült Államok elnökével akar beszélni - hogy megy ez? Be van jelentve a látogatás? Kaptunk mi értesítést?

A titkár vállát vonogatta. Igen nagy zavar kínlódott az arcán.

- Hát mi az? Ki az? - sürgette türelmetlenül a főnök.

- Az ördög vigye el, - tört ki kétségbeesetten a titkár, - ha nem tudnám, hogy Lincoln minisztert három hete meggyilkolták, hát azt mondanám, hogy ő az.

- Maga megbolondult.

- Nézze meg a főnök úr.

- Hm. Majd átmegyek.

A hall egyik bőrpamlagán ott ült az az ember, aki beszélni akart az Egyesült Államok elnökével. A kabinetiroda főnöke megdörzsölte a szemét aztán erőlködve nyitogatta megint - az ördög játszik vele, hiszen ez Lincoln! Egy pillanatra tótágast állt az esze, a másik pillanatban azt mondta magának, te szamár, hát persze, hiszen nem is ölték meg, ezt te csak úgy álmodtad. A harmadik pillanatban már előzékenyen mosolygott.

- Tudja már az elnök úr, hogy ekszelenciád a Fehér Házban van?

- Azt hiszem, tudja, - mosolygott nyugodtan Lincoln.

- Azonnal felismertem ekszelenciádat.

Minden olyan gyorsan ment, mire az elnök úrnak telefonáltak, már egy titkár be is vezette a vendéget az ő dolgozószobájába.

A köztársaság elnöke föltette a szemüvegét, megint levette, aztán megint föltette. Aztán azt mondta: "Damned!" Aztán elvörösödött. Aztán hátracsapta a fejét.

- Na, hát maguk furcsa vicceket csinálnak Lincoln, very strange jokes. Olyat már hallottam, hogy politikából elhallgatják Szolimán halálát, viaszbábút mutatva a népnek - de hogy halálhírét keltsék, mikor még él - na ebből valami nagy dolog lesz. Beszéljen, Lincoln!

Az idegen mosolygott.

- Nem Lincoln vagyok. Lincoln meghalt - mondta csendesen, - Telma Titusz beszél, elnök úr.

Az elnök a nyakkendőjéhez nyúlt, azon babrált. Aztán hátrált az asztalig és ott keresgélt, szemüvege kancsalul csillogott az idegen felé.

- Üljön le, elnök úr. Ne féljen.

Legyintett a kezével, látván az öreg ember reszkető ujjait, a csengő felé tapogatva.

- Hagyja el, ne hívjon be senkit. Minek a fölösleges verekedés? Elégben volt részem, félév alatt, elhiheti. Majd mutatok egypár kunsztot, azzal megelégszik, remélem - aztán beszélgethetünk.

- Lincoln - igazán maga az... vagy... nem értem...

- Kérem üljön le, elnök úr, Mindent meg fog érteni azonnal. Majd egy kis papírt vesz onnan az íróasztalról és lejegyzi, amiket mondtam - ma és önnel beszélni fogok. Igen - de nagyon kérem, hagyja azt a csengőt (és Lincoln szeme felvillant, hangja pedig bosszús lett) mert rosszul jár. Emlékezzék a Telma-esetekre! Emlékezzék Lincolnra, akinek az arcát itt látja maga előtt!

Az elnök levegő után kapott, kiáltani akart.

- Eh! Ostoba ember! Hát nem érti, hogy engem nem lehet megölni? Lincolnot lehetett, idenézzen (és feltépve ingét, mellét mutatta, melyben mély luk tátongott) ezt én csináltam, Telma Titusz. Hát most válasszon, nincs időm, akar-e meghallgatni, vagy fel akar fordulni maga is, mint a többi. Mégis képtelenség, hogy csak úgy higgyék el nekem az emberek, hogy megölhetem mindegyiket - ha igazán meg is ölöm mindegyiket.

Az elnök karosszékébe rogyott.

- No várjon, - mondta nyugodtabban Telma Titusz, - majd mutatok kunsztot, hogy megnyugtassam. Gyerekek vagytok még mindig, csodát akartok látni.

Felállt, a falhoz közeledett - egy kiterjesztett szárnyú albatrosz kitömött teste ágaskodott állványán. Telma Titusz kezével érintette, lila láng villant fel, az albatrosz megrázkódott és csapkodni kezdett szárnyaival.

- Hihetetlen, - mondta Telma Titusz néhány perccel utóbb, mikor az elnök kicsit magához tért és figyelni tudott rá - hihetetlen, mennyire nem látnak túl az orrukon a legkitűnőbb gondolkodók. Ugyanazt a megnyilatkozást tapasztalván különböző testekben, nem jut eszükbe, hogy egységes okot keressenek. Féléve bosszankodom a Telma-vitákon és várom, hogy akadjon valaki, aki megközelíti a valóságot - nem; még mindig a tömeghisztériánál tartanak. Gallileinek, Newtonnak, Voltának értelmesebb kortársai voltak, elnök úr, mint nekem. Ön tátott szájjal mered rám és kurtákat lélegzik, elnök úr - ez minden hatás, amit felfedezésemmel eddig el tudtam érni. Nincs hát ember, aki álmélkodás helyett tenyerébe hajtsa homlokát s néhány percig intenzíven gondolkodna?

- Én... én gondolkodom... mondta az elnök... és tehetetlenül fordította ki tenyerét.

- Dehogy gondolkodik. Kétségbeesetten kapkod gondolatok után, amik közt fölnevelték, amiket készen kapott - és persze nem talál köztük megfelelőt. Világszemléletet csak az elején lehet kezdeni, ha meg akar, mindenkinek újra el kell kezdeni, ha meg akarja érteni a világot. Azt hiszi, Descartes ostobaságból vagy műveltségből kezdte el rendszerét ott, hogy az önmaga létében is kételkedett - vagy mert nem olvasott elég bölcselkedést, melynek írója abban sem kételkedett, hogy a lét rejtélyét sikerült megoldania? Ha Volta olyan művelt és okos ember, mint a ti materialista tudományotok nagyszerű oszlopai, a rángatózó békacomb láttán harminc vastag könyv jut eszébe a fiziológia tudósaitól, talán kisüti, hogy a békacombnak külön lelke van - és a mennydörgős mennykőt még ma is istennyilának nevezné a tudomány. Hála istennek, elég naiv és elég tehetséges volt ahhoz, hogy a saját fejét szedje elő és eltűnődjön rajta, hogy a dolgok összefüggését nem csak lóugrás szerint lehet megtalálni.

- Már kezdtétek sejteni, hogy a földgolyót mégsem elefánt tartja a hátán, de a "földöntúli", a "transzcendens", a "metafizikus" szavakkal éppoly könnyedén dobálóztatok, mint annakelőtte. Hány milliószor mondták ki a "lélek" meg az "életerő" szavakat, míg Telma Titusz meg nem érkezett, hogy egy napon úgy álljon meg e szavak előtt, mint Newton, aki tizenhatéves korában elkezdett csodálkozni egy almán, amit eleresztettek a levegőben, mire az alma habozás nélkül megindult egy bizonyos irányban. Hatezer évig senki se csodálkozott ezen, mert valaki kitalálta ezt a szót, hogy "leesik" és hatezer éven át megnyugodva és örömmel, hogy nem kell tovább gondolkodnia, mindenki elégedetten bólintott "hja persze, leesik".

- Beszéltetek a lélek tulajdonságairól, szeretetről, vonzalomról - még halhatatlanságról is beszéltetek, mert mégis csak orrotokba csapott a hullaszag s a rohadt hús még foszforeszkált is. Nagynehezen rájöttetek hát, hogy itt mégiscsak van valami feltűnő és valami, ami valamihez hasonlít - pár ezer évig törtétek a fejeteket és végre kisütöttétek az "életenergia" szót és akkor megint megbékéltetek, mint aki jól végezte dolgát. Aztán kezdtétek keresni mint a szórakozott tanár, aki nem találja a szemüvegét, mert az orrán van. Hogy hol van, hogy hol van, az bizonyos hogy valahol van. Itt járt pedig valahol, kerekecske, gombocska, erre szaladt a nyulacska - így játszottatok a felboncolt hulla hátgerincén - persze hogy erre szaladt, hiszen otthagyta a nyomát, hőt, fényt, amit máshonnan volt szerencsétek ismerni. De minden nem használt, mert csak szemeteket és fületeket használtátok - s nem jöttetek rá, hogy a látottak és hallottak után be kell hunyni a szemet és fület ahhoz, hogy az igazságot megismerjétek, az igazság ugyanis belül van. Mert a vadember is látja, hogy a lecsapó villám éppenúgy felgyújtja a házfedelet, mint ahogy ő gyújtja meg a rőzsét - de a villámot azért tovább is istennek tartja és egy Volta kell hozzá, hogy eltűnődjön a rokon tüneteken.

- És egy új Volta kellett hozzá, hogy az életerőt, a lelket ott keresse, ahol hozzá lehet férni, sajátmagában. Ezt az erőt odakint, a külső világban, csak más erőkre felbontva látom, mint a vadember a villám felbomlott erejét, fényt és hőt - mozdulatban, dinamikus hatásokban. A kérdés tehát az, van-e mód rá, hogy felbontatlan formájában kezembe kerüljön ez az erő - mert ha igen, közeget találhatok neki, és dolgozhatok és kísérletezhetek vele, kocsiba foghatom és gépet hajthatok az ő erejével és áthelyezhetem és megakadályozhatom, hogy felbomoljon és szétszakadjon, más erőkké - amit úgy hívunk, halál.

- Minden, ami lehetséges, a természetben meg is van - halvány és ködös, primitív körvonalakban néha, de megvan. Csak fel kell ismerni a tünetek jelentőségét. Rendes körülmények között a halálban felbomlik a lélek, az életerő - de voltak már kivételes esetek, ahol egy ideig még a halál után is egészben maradt ez az erő. Ezekkel az esetekkel foglalkozott a spiritizmus, de persze merőben elhibázott szemlélettel, hibás rendszerrel magyarázta a tüneteket. Hóbortos, gyermekes legendákat szőtt a letagadhatatlan jelenségek köré - mert a materializáció, elnök úr, csakugyan megtörtént néhányszor, már előttem is, sajnos a spiritiszták megkótyagosodtak attól, amit láttak s vakmerően kombináltak tovább - összezavarva empíriát, intuíciót - tudományt és hitet, mint az alkimisták hajdanában.

- De a zavaros ostoba alkímiából kémia lett - és a spiritizmus után el kellett következnie az új tudománynak. Mindannak, amit a természet produkál itt a Földön, itt a Földön vannak meg az eszközei és nem lehet akadálya annak, hogy az ember megtalálja ezeket az eszközöket s végrehajtva velük, tudattal és akarattal azt, amire a természet használja őket. Efelől nem is szabadott kételkedni - egy baj volt csak, hogy a lehetőségek végtelen sorozatában kutatva talán sok ezer évig kellett volna kísérleteznünk, míg a megfelelő eszközre rábukkan a kezünk.

- Ebből a szempontból tekintve, elismerem, nem voltam magam se más, mint egy szerencsés alkimista, egy Schwacz Berchtold, aki aranyat keresett és puskaport talált. Bevallom, a megtartható lélek teóriája később következett, - minthogy mindig történik: egy véletlen felfedezés előzte meg a tudományt. Enélkül talán ezer év múlva találkoztunk volna, elnök úr.

- A felfedezésről most nem beszélek. Engem most - ugye, ez érthető, - egyetlen dolog érdekel és foglalkoztat, az a konzekvencia, ami felfedezésemből és a bátran végrehajtott alkalmazásból rám következett, hogy íme, élek, én vagyok az, Telma Titusz, most a meggyilkolt Lincoln miniszter testében, tegnap egy munkáséban, tegnapelőtt egy lemészárolt katona agyában - holnap talán egy elhullott paripa testét öltve magamra - de mindenütt, kőben és fában, én, én, Telma Titusz, a megölhetetlen lélek, kinek érintésétől megmozdulnak a kövek és a halottak feltámadnak.

- Elnök úr! Felfedezésem jelentőségét még magam sem ismerem, mert nem próbálhattam még ki minden vonatkozásban és minden más erővel szemben az én erőmet. Ehhez sok idő kell még. De egy már most is bizonyos, félév alatt elégszer bebizonyíthattam magamnak és másoknak, hogy engem el nem pusztíthat, meg nem ölhet anyaszült ember vagy állat ezen a Földön - és ön, az emberi jog ismerője jól tudja, mit jelent ez, azt jelenti, hogy én viszont büntetlenül ölhetek meg és pusztíthatok el bárkit, akit akarok. Több bizonyíték, remélem, nem kell, mint amennyit eddig nyújtottam, - gondoljon Kolmra, gondoljon londoni kiáltványomra, gondoljon Lincolnra és a többiekre. Telma Titusz, minthogy szemeivel láthatta és füleivel hallhatta, nem tömeg-őrület és nem betegség - Telma Titusz egyetlen ember, aki testét úgy és annyiszor válthatja, mint ön az ingét - akit ha megölnek, annyi történt csak vele, mintha Önről lerántották volna az inget. Mindezek után pedig - látva a kézzelfogható tényeket, felteszem a kérdést, elnök úr, hisz-e, vagy sem - érti-e vagy sem, amit elmondottam? S ha igen - hajlandó-e tárgyalni velem?

Az elnök arcába visszatért a vér és a szeme már mosolygott. Még reszketett kicsit a keze, de ez már az a friss, egészséges izgalom volt, ami nagy politikai harcok, választások, ultimátumok, diplomáciai tárgyalások előtt jelentkezett nála.

- Hiszek vagy nem hiszek mindebben, amit elmondott - hihetek-e vagy sem, az kedves Lincoln, aki magát Telma Titusznak nevezi, lényegében mindegy, aminthogy nem fontos az sem, hogy isten és a megváltó létében hitt-e Konstantin, amikor belátván, hogy az új tan hívei eléggé megszaporodtak ahhoz, hogy hadsereget lehet szervezni belőlük, igen okosan és helyesen és kitűnő államférfiúi ösztönnek engedve felvette a keresztény hitet. Ön kedves Telma Titusz, az exakt emberi tudás és megismerés katedrájáról alaposan megleckéztetett engem az imént - engedje meg, hogy én most a politika katedrájáról visszaadjam a leckét és biztosítsam önt, hogy ehhez a kérdéshez ön épp oly kevéssé ért, mint én azokhoz az érdekes ismerettani problémákhoz, amiket fejtegetni szíves volt. Kérem, várjon, még nem fejeztem be - sejtem, mit akar mondani. Hogy ezt az állítást kockáztattam, az semmiképpen nem jelenti, mintha én lehetetlennek tartanám, amit ön közölt velem. Becsületszavamra állítom, azt sem tartom lehetetlennek, hogy ön maga Jézus Krisztus, vagy a hússá és vérré vált Ige. De ez véleményemen keveset változtat - mert ha maga az úristen állna itt előttem, hiteles okmányokkal igazolva személyazonosságát, akkor is azt mondanám: atyám, tisztellek és imádlak téged, de a politikához te nem értesz. Hogy a világot te teremtetted, azt elhiszem, ha be tudod bizonyítani - én ahhoz nem értek, de a politikához meg te nem értesz, te, aki mindenhatónak mondod magad, holott mindjárt mondok neked valamit, amit nem tudsz: kicsinyes és gonosz és hitetlen nem tudsz lenni.

- Nem az a fontos tehát, kedves Telma Titusz, elhiszem-e a Telma-kérdésnek ezt a - bevallom - meglepő magyarázatát, hanem azt, hogy tudomásul veszem-e a tényeket és mennyire becsülöm őket. Nos, már előre kijelenthetem, hogy a tényeket igenis tudomásul veszem, jelentőségüket elismerem - amivel már feleltem is kérdésére, hogy hajlandó vagyok-e tárgyalni Önnel. Hát persze hogy hajlandó vagyok. Mikor a Telma-ügy első híreit (megbízható leírásban, nyugodt lehet) közölték velem, magam is azt hittem, hogy múló zavarokról van szó és az a fakír, aki ezeket a szemfényvesztő csodákat csinálja, majd csak visszamegy Elő-Indiába. De ami azután következett, már kezdte sejtetni velem, hogy itt olyasvalami indul, amit akarva nem akarva tudomásul kell majd vegyenek a hatalmak. És most, hogy saját szememmel látom azt, amiről ezer forrásból összevágó és megegyező jelentést kaptam - most kijelenthetem Önnek, Telma Titusz, hogy nézetem szerint a kereszténység fellépése óta ilyen nagyszabású mozgalmat és változást nem tapasztalt az emberiség. Én nem tudom, igazán felfedezett-e Ön valamit, vagy csak grandiózus hipnotizőr-e Ön - nem is fontos ez nekem. Én látom a megmozgatott tömegeket, amiket ön mozdított meg - látom a fegyvereket, amiket kezükbe adhat és elismerem, hogy e fegyverek ellen e percben még nem tudok védelmet - látom ezt és hajlandó vagyok Önnel tárgyalni, mintahogy Konstantin tárgyalt Krisztus papjaival. Hajlandó vagyok tárgyalni és felszólítom Önt közös megegyezésre és közös munkára, Telma Titusz - s ha Ön szükségesnek látja a kiegyezés szempontjából, én természetesen felveszem a Telma-hitet s gondoskodni fogok róla, hogy ezt a hitet államvallássá tehessük idővel. Halljam hát az Ön feltételeit.

Telma Titusz hosszas szünet után, vontatottan kezdett el beszélni.

- Londoni kiáltványomat olvasta elnök úr - ismeri hát világnézetemet. Amit Ön a politikáról beszélt, az engem nem érdekel. Az az érzés, amivel én az emberi fajtára gondolok, nem hasonlít politikához - de vallási vagy filozófiai erkölcshöz se hasonlít. Ezen már túl vagyok. Amihez ez az érzés legközelebb áll, az valami, amit általában esztétikának neveznek s aminek igen kevés szerepet adtak az emberiség sorsát mozgató tényezők között. Nagyon röviden elmondhatom érzésemet. Én az életet szépnek tartom, elnök úr, a halált pedig csúnyának. Ennyi az egész. Az önök politikája, az önök filozófiája, az önök etikája mind a halál szolgálatában állott eddig. Nem a nagy tömegek sorsában felolvadó krisztusi altruizmus az, ami engem, ki véletlenül adódott hatalmamnál fogva gonosztevője és gyilkosa éppúgy lehetnék az emberiségnek, mint megváltója és jótevője - ami engem arról győzött meg, hogy az élet pártjára álljak és kívánjam, hogy annyi ember éljen szépen és jól, amennyi csak tud. A lelkem összhangját és nyugalmát így találhatom csak meg - ennyi az egész. Kívánom hát az emberiség életét és boldogulását - és nem kívánok halált látni és pusztulást és visszafejlődést. Nem kívánom a háborút, elnök úr, mert jelenlétem teljesen fölöslegessé teszi. Most, hogy itt élek a Földön, nem használhatják Önök azt a hazug dogmát, hogy szükség van a háborúra, most anélkül csak nagyobb nyomort és méltatlanságot cselekedne az önkény és hatalmi erőszak. Itt vagyok én, egymagamban a gonoszság ellen, hogy kettétörjem erejét - itt vagyok én, a rend és törvény, hogy biztosítsam a jók és okosok és szépek életét a csúnyák, rosszak és ostobák ellen. Nem vettétek még észre magatokban az ösztönt, mely nem csak a kártékony rovart pusztítja - de a csúnyát és undorítót is? Ami rút és formátlan, annak épp oly kevéssé van joga az élethez, mint a rossznak és kártékonynak - ami különben egy és ugyanaz. Íme az én etikám. Nem kell háború, fölösleges. A megoldás nagyon egyszerű, elnök úr. Egész programomat majd az antwerpeni konferencián mondom el. - Önhöz, elnök úr, azért jöttem, hogy egyelőre ennyit közöljek: Amerika beszünteti a muníciószállítást minden vonalon és haladék nélkül - a már elindult hajókat szikratávíróval visszarendeli, a felhalmozott anyagot megjelölt helyen elraktározza és bevárja a továbbiakat.

A muníció-szállítás beszüntetése nem érte meglepetésként a világot. Amerika diplomáciai okokkal védekezett és kereskedelmi szerződésekkel fedezte magát. Hivatalosan a Telma-kérdés nem szerepelt - egyetlen nyilatkozatban vagy szerződésben sem fordult elő a Telma név. A hívők, kiknek ekkor már jelentékeny volt a számuk, maguk se viselték a Telma nevet, megelégedtek a parlamentben szentesített törvénnyel, mely türelmi alapon biztosította az új szekta érvényesülését, megvédte az üldözéstől s megengedte, hogy tételeit szabadon terjessze.

Az a lassú és közelről észrevehetetlen erjedés volt az, mely a világot gyökeresen átalakító eseményekre jellemző - s mely ma is folyamatban van még. Külső formájában mintha nem is változott volna meg a világ, maradtak az államformák, a társadalmi szerződések - minden úgy bonyolódott le, mintha a meglevő törvények értelmében szükségszerű egymásutánban történnének az események - a világ tragédiájának deus ex machináját, Telma Tituszt, elmés és ügyes rendezők úgy elkasírozták, mintha egyike volna a normális szereplőknek, maga is a végzet kezében - s ha Telma Titusz igazán létezett, fel kell tenni, hogy nem volt ellenére ez a rendezés, mert hiszen módjában lett volna tiltakozni ellene.

Ilyen körülmények között simán és zökkenő nélkül folyt le az antwerpeni konferencia, aminek szükségességét bőségesen megokolták az arravaló diplomaták. Az új név, Müller gróf neve, melynek csengésére már a konferencia előtt gondosan előkészítették a füleket, ügyesen elsiklott a többi név között s a jegyzőkönyvekből nem derült ki, hogy minden kérdésben ez az ember mondta ki a döntő szót, aki ezt a nevet viselte hivatalosan.

A békekötést követő hágai szerződést persze már nem lehetett olyan formában feltüntetni, mintha a nagyhatalmak már régen készültek volna erre, s egyöntetű felfogás előzte volna meg a legnagyobbszabású egyezményt, amit valaha kultúrállamok közös akarattal aláírtak. Néhány hatalmas embernek buknia kellett, néhány rendszernek végleg megszűnnie - s azoknak a szervezeteknek és intézményeknek bukása, melyeket sok ezer éven át magasra épített a kényszer és a hatalom, bizony nem történhetett dörgő és rengő falak recsegése és hatalmas porfelhő nélkül.

De kiderült, hogy a világ rosszul ismerte önmagát, mikor nem tudta testét elképzelni e függelékek nélkül, s kiderült, hogy az embernek nincs szüksége a kardra, amit úgy tekintett már, mint harmadik kezét.

A kikötött három hónap elteltével megindultak hát hajók és vonatok, országok belsejéből, sötét hegyek mögül, folyók szűk medrén át - megindultak a szabad tengerek felé s lerakták a parton terhüket. Hegyek halmozódtak fel puskaporból s e hegyeket árkokon keresztül levezették a tenger fenekére. Hidak és mólók nyúltak a vízbe, az érkező vagonok rászaladtak a mólóra s tartályaikból a puskaport egyenesen belefordították a vízbe. A gyárak két hónapra felfüggesztették üzemüket, hogy fel tudják dolgozni az anyagot, szüntelenül dörögtek a vashidak, melyeken ágyúk, aknavetők, fegyverek rohantak a műhely felé, hogy ott szétszedjék s beolvasszák mindet. A robbanó lövedékek milliárdjait heteken át szállították a vonatok, le-lerakva adagonkint a megjelölt pontokon - s félév alatt ki volt robbantva az árka a világ legnagyobb csatornájának, az Internacionálénak.

Asszonyom,

bocsásson meg, hogy tegnap nem voltam lent a strandon, de azt gondoltam, hogy talán kegyed se megy le, a tenger felől nagy felhők tűntek fel. A parkban ültem és olvastam egész délután és tűnődtem. Holnap, ha szép idő lesz s ha úgy tetszik, találkozhatunk.

Mesquin márki.

-

Asszonyom,

talán igaza van és jobb volna, ha elutaznék. De hiszen mindegy, a világ nem olyan nagy - Párizsban most vidám az élet és jó volna ülni a páholy homályában s hallgatni őrült muzsikát - aminek nincsen teste. Olvasom, hogy a jövő héten felelevenítik Lohengrint, amit együtt hallgattunk a télen, de csak félig, mert kifutottam a páholyból. Udvariatlan voltam, de kegyed volt az oka, a maguk lehetetlen asszonyi logikája, amivel minden gondolatot vagy érzést spontán alkalmazzák arra, akivel éppen együtt vannak. Lohengrin rettenetes fájdalma, amivel otthagyja szerelmesét, mert az a családfája iránt érdeklődik, apropóul szolgált kegyednek arra, hogy megkérdezze tőlem, ki volt az anyám és hogy milyen gyerek voltam, szőke vagy barna. Egyben megjegyezte, hogy nagyon szereti a gyerekeket, aztán még kombinálni is próbált, milyen lehettem tíz éves koromban, még nevetett is és azt mondta, hogy ha akkor ismer, feltétlenül megcsókolt volna. Kedves, hogy észrevette, milyen hatással volt rám ez a csacsiság akkor és azóta nem emleget ilyesfélét. Ha megígéri, hogy jól viseli magát, én is megígérem, hogy a legközelebb végighallgatjuk Lohengrint Párizsban.

Mesquin márki.

-

Asszonyom,

nem tudom, miért ragaszkodik hozzá, hogy olyankor is írjak, mikor naponta beszélgethetünk. A hangulataim érdeklik kegyedet, - nos, nincsen jó kedvem, amint azt elmúlt este nyilván észre is vette. Nincs okom elhallgatni, hogy Palló barátunk, akit különben tisztelek és becsülök, nem jó hatással van együttlétünkre, ha cinikus volnék, azt mondanám, hogy untat ez az ember a problémáival, rajongásával, csillogó szemeivel. Engem az ő spiritizmusa nem érdekel, ha pedig telmaizmusról beszélnek, a bőrömből szeretnék kibújni. Ostobaságnak tartom, hogy valaki ilyen komolyan vegyen valamit, amihez szükségképpen nem érhet és ahol csak kombinációkra nyílik alkalom. Kegyedet az én véleményem is érdekli, esküszöm, nincs véleményem. Mesquin márki vagyok, a kegyed alázatos lovagja és nem akarok más lenni. Az egész különben nyilvánvaló ostobaság és kijelentem, hogy a hatéves világbékét olyan átmeneti stádiumnak tartom, mint amilyen mindegyik volt eddig, a történelemben. Telma kezét nem látom sehol, a leszerelés, a fegyverek beolvasztása, a puskapor elsüllyesztése, mind csupa humbug. Biztosíthatom, azokban a körökben, ahol a magamfajta ember megfordul, megbízható értesüléseket lehet szerezni. Nos, örömmel közlöm kegyeddel és Palló barátjával, hogy a fegyverkezés titokban már megkezdődött és vidáman folyik világszerte. Palló nagyon kedves ember és a mániája, hogy felfedezi Telma Tituszt és kicsikarja tőle a titkot, nem veszedelmes. Nézetem szerint a kitűnő Telma Titusz nem hallgatna olyan mélyen, mint dinnye a fűben, ha nem volna az ő felfedezésének egy nagy hibája - az, hogy másra át nem ruházható és el fog pusztulni vele együtt. De minek untatjuk egymást ezekkel - a nap ragyogóan süt és a fjordok felől rejtelmesen szép fuvallatok szállnak a levegőben. Holnap!

Mesquin márki.

-

Te őrült,

a hajad vörös és a tested oly rettenetesen fehér, mint a felhő. Nem viselem el, hogy a kezed felemeled és ruhád visszaomlik válladra. Fuldoklom, a torkom kiszára. Mit tettél, őrült? Elnyúltál a fűben és behunytad a szemed és két lábad csüggedten lecsüngött a parton, a víz fölé - és aranycipőd alatt két vízirózsa úszott a zöld vízen; a pukkanásig duzzadt, libegő szirmok elájultak és lelküket, a vastag, nehéz illatot két elernyedt térded közé lehelték. Most elmegyek és elbújok az erdőbe, mert őrült vagyok én is, mint te.

Mesquin.

-

Szerelmem,

te sírsz és én elnémulok - és rettenetes félelem fog el, hogy nem bírom tovább és mindent elmondok neked. Te nem tudod, honnan tértem én vissza hozzád. Hol jártam én, istenem - rettenetes volt elgondolni, mikor ott ültem és a kezedet fogtam. Iszonyú álom, amit ember még nem álmodott a Földön. Te sírsz és én reszkető kezekkel nyúlok a szemed felé - szerelmem, ne sírj. Mit tegyek, hogy vigasztaljak meg - mit tegyek veled, micsoda selyemmel takarjalak be - miféle vizekben fürösszem minden muzsikánál szebb testedet, hogy olyan gyönyörben fürödj, amit asszony még nem ismert? Milyen legyek, hogy fellobogjon a szemed? Nem nyúlok többé hozzád, akarod?

Mondd meg, milyen legyek - elmegyek és visszajövök, úgy ahogy te akarod. Az én hajam sötét - akarod, hogy szőke legyen? - akarod, hogy holnap eljöjjek hozzád, tizenhatéves, szőke fiú, ifjú lovag, ki reszkető szájjal csókolja meg a kezed? Vagy jobb szeretnéd, ha napkelet királya szállna le előtted lováról, olaj-barna arccal, marcona hős? Én megteszem. Rettentő izmú szerecsen atlétát akarsz-e - vagy kékszemű fríz tengerészt? Milyennek szeretnél?

Én oroszlán is tudok lenni és ha tudom, hogy selyemlepled alatt megborzong fiatal vállad - eljövök éjszaka ablakod alá és sárga sörényem megrázva bőgök a fekete ég felé. Nem - fekete eb leszek inkább, küszöbödre fekszem és vonyítok - ott fekszem naphosszat és megharapom a tolvajt, aki ott settenkedik házad körül, hogy ellopja a könnyű illatot amit kilehelsz. Szereted a madarat? Szép tollú fácán leszek és a kezedre szállok. Saskeselyű csap le feléd az égből és meglegyinti arcod és felborzolja hajad.

Szerelmem, ne sírj. Egy szót szólj, és én mindezt megteszem.

Mesquin.

-

Asszonyom,

durván hagytam ott, azt hiszem, meg is ütöttem. Csak most tudom összeszedni magam. Valami borzasztó történt velem, mikor - mikor azt mondta, hogy szeret. Ezt - ezt nem tudom magának elmagyarázni - nem is értené meg - és én nem beszélhetek. Miért nem - miért nem hitt nekem - miért nem akarta, hogy ezerféle legyek - miért mondta, hogy senki nem kell magának, se napkeleti király, se kékszemű ifjú - se oroszlán, se eb, se saskeselyű - hanem hogy én kellek, én!

Csudálkozott, hogy ezen mennyire felindultam, hiszen örülnöm kellene. Nem örülök, halálos düh és kétségbeesés forr bennem. Csak ennyit, hogy tudja: maga Mesquin márkit szereti, nem engem! Én nem vagyok Mesquin márki - érti már? - Mesquin márki régen meghalt és én gyűlölöm őt, az egyetlent, akit maga szeretni tud - és még egyszer megölném őt, a nyomorultat!

-

Asszony, vagy nem tudom mi,

hallgass rám - várj rám - figyelj. Ne szeresd Mesquin márkit - szeress engem. Te nevetsz és azt kérded - hol vagyok hát én? Még nem tudom. Elvesztettem magam valahol, én ostoba, én szerencsétlen - Berlinben valahol, egy laboratóriumban és nem tudom, hogy most hol lehetek. Eldobtam egy terhet, azt hittem, nincs rá szükségem - és most vadul verem Mesquin márki homlokát a falhoz, hogy megszabaduljak tőle és megtaláljam az én testemet - megtaláljam és felhozzam neked, nézd ez vagyok én, nézd az arcom, a kezem, nézd a szemem és szám - ugye szebb, mint Mesquin márkié - ugye elfelejted őt és engem fogsz szeretni ezentúl?

Utazom Berlinbe - várj rám.

-

És még egy papírszelet, kusza, őrült betűkkel, a tébolydában elpusztult Mesquin márki írásai közül:

...az én testem, az én egyetlen testem, amit a természet kölcsön adott nekem, hogy visszaadjam, nincs meg - elvesztettem. Sok év múlva eszembejutott, Berlinbe mentem érte, de nem tudták nekem odaadni. Felástam a temetőt és megtaláltam maradványait - nedves és rohadt por, elbarnult csontok fölött - undor és kétségbeesés - hogy vigyem el hozzá, hogy mutassam meg neki? Pedig ő csak a testemet tudná szeretni - a lelkem szabad és megfoghatatlan. Ez a lélek fáradt és szomorú, - ez a lélek szereti őt és hódol az ő teste előtt és megadja magát. Ez a lélek fáradt és szomorú - elengedem őt békével, mint kisgyermek a léggömböt - szálljon szét az űrben és oszoljon fel elemeire, legyen belőle fény, mely az ő hajában bujkál - legyen belőle hő, mely ajkát megcsiklandozza, legyen belőle villám, melytől egy pillanatra behunyja szemét, és soha többé ne álljon össze lélekké, mely magát "én"-nek nevezte. És ennyiben maradjon a legenda.

-

Ezeket állítjuk lenni, mi, kik hiszünk az ezerarcú lélekben s kiknek közössége hisz benne, hogy valamikor feltámad megint s felfedezi előttünk titkát. Hiszünk benne, s keressük az ő nyomát, tudósok műveiben, műhelyek görebei közt, ahonnan útjára indult s közölte velünk, hogy volt ember a Földön, ki látta közelről a természet arcát, melyet még eltakar előlünk - de ő bizonyság reá, hogy ezt a fátyolt félrehúzhatja a halandó ember, ha tudás és akarat mégegyszer párosul majd amaz egyetlen eséllyel.

Kurt József