Nyugat ˇ / ˇ 1915 ˇ / ˇ 1915. 4. szám ˇ / ˇ Halász Gyula: Utolsó napjaim orosz földön

Halász Gyula: Utolsó napjaim orosz földön

Akkor még nem tudhattam - aminthogy ma sem tudom -, hogy ezek lesznek utolsó napjaim az orosz hadjáratban. Talán inkább azt kellett volna írnom címnek e följegyzések fölé: Szerencsés megsebesülésem és első hazatérésem az orosz háborúból.

De hol is kezdődik a sebesülések története? Július 31-ével-e, mikor az általános mozgósítás hirdetményét körülsereglettük a Fürdő utca sarkán és elindultam hadi cipőt, miegymást vásárolni? Avagy ugorjam át egyenest Krakkó külvárosának fagyos kövezetére, melyen órákig toporzékoltunk egy novemberi didergős hajnalon?

Mily jól is esett beosonni a komor utcáról egy koránkelő család fűtött ebédlőjébe és fölmelengetnem szívemet e meghitt kép emlékével -és egy csésze forró feketével. Megvalljam-e, hogy a tolvaj lelkifurdalásával (és négy vajas zsemlével) lopakodtam ki onnan az utcára percek múltával. Zsákmányommal hiába tettem boldoggá kevésbé szerencsés társaimat - háborgó lelkiismeretemet ez sem nyugtatta meg. Csak amikor később, virradat után, sikerült összevásárolnom háromszáz friss, ropogós zsemlét, amelyekből en passant századom minden emberének juttathattam: akkor éreztem teljesnek vezeklésemet.

Ezen a napon - november 16. volt - alkonyatig állottunk készenlétben a hívogató nagyváros szomszédságában. Nem messzire tőlünk két nagy hurka lebegett a magasban: a krakkói vár megfigyelő kötött ballonjai. De fejünk felett is bakák leselkedtek a fák koronái között. Kozák csapatokra vártunk - kozákokra, akik már szinte legendás alakokká nőttek képzeletünkben, amiérthogy mindig csak lestük őket immár három hónap óta, de soha meg nem örvendeztettek eleven megjelenésükkel. A "vörös ördögök"-nek több szerencséjük volt a velük való ismerkedés terén.

- Azoktól nyilván nem rettegnek úgy - jegyezte meg egy szerény csukaszürke hevesi legény.

De legfőbb szórakozásunkat a repülőgépeknek köszönhettük, amelyek berregve keringtek fölöttünk és nyugtalanító hullámokban siklottak alá, mintha csak kacérkodni akarnának velünk, szegény földön kúszó katonákkal.

A muníciós ládán dermedt kézzel kanalazgatva fagyos levesemet, mennyire nem sejtettem, hogy még ezen az estén igazi gőzfürdő igazi forró medencéjében fogok boldogan lubickolni. Inkább hittem, hogy vérben fogok fürdeni. No de bármily kiábrándító is, bele kell törődni, hogy a háború sem fenékig borzalom és vannak meglepetésszerű, boldogító örömei.

Ilyen váratlan, ujjongó öröm volt az is, amikor főúri szállásomról - három lépés hosszú és két lépés rövid konyha-lakásomból - beszekerezhettem még egyszer a csábító fénnyel csalogató Krakkóba. (Két ízben voltam már ott előbb, amikor Wielickán táboroztunk: november 13-án és 14-én.)

Valami bevásárlással bízott meg titokban kapitányom s ezzel a mély emberismeretre valló megjegyzéssel bocsátott utamra:

- Ígérd meg, hogy haladéktalanul visszafordulsz és - egynél többször nem fogsz megfürödni.

Egy órával később kezemben volt a drága csomag - egy pár csizma és egy nadrágtartó - és utasításomhoz képest rohantam a fürdőbe. (Jó volt sietni vele. A csizma kicsi lett - de ekkor már a fürdőt maga a hadtestparancsnok sem moshatta volna le rólam. Másnap ütközetbe mentünk.)

"Haza" érve, üdén, mint egy gyermek, aludtan éjféltől négy óráig. Félálomban, gerendák híján, megolvastam, hány méter pókháló csüng a fejem fölött. A tűzhely sarkában ott horkolt már hűséges Ganimédeszem, Ivádi Laci, aki a föld alól is előteremtette mindig azt a fél vagy másfél liter tejecskét, amit olyan hihetetlen gyönyörrel csokoládézgat meg az ember párás hajnalokon.

Ezen a hajnalon sem hiányzott az ital, de megmelegítésre nem jutott idő. Riadóra ébredtünk. Megyünk észak felé; a határon túl vár az orosz - ne várjon hiába.

Délelőtt tíz órakor állt meg ezredünk (a 60. Gyalogezred) az utolsó galíciai falu szélén. A fegyvereket gúlába raktuk s letelepedtünk utolsó nyugodt "villás"-reggelinkre. Különös, hogy a katona nyomban enni kezd, mihelyt megáll a csapat. Ritka eset, hogy ne kerüljön valami harapnivaló az iszákjában (kivált, ha tiszt és Krakkóból jön). Vannak persze egész tekintélyes koplalási periódusok, de amióta le van tarolva a robinsoni táplálék a mezőkről, a tábori konyhák megokosodtak és szorgalmasan követnek bennünket. Sőt még egy orosz konyhát is csíptünk magunknak.

Hová lettek a szép idők, amikor rohamot intéztünk a répaföldek ellen s a brigadéros is káposztatorzsával tömte meg zsebeit. Szenvedélyes vegetáriánusokká alakultunk át akkoriban: esküdtünk a növényi táplálékra.

Jól emlékszem első kalandomra a répával. Kopár szántáson vándoroltunk. A nap forrón tűzött. Kínzott a szomjúság. Termoszom friss mocsárvizét megitattam elgyötört bajtársammal. Amint így mendegélünk, a szikkadt ugaron egy elhajított cukorrépa maradványait pillantom meg.

- Cukorrépa, ez jó lehet - gondoltam magamban. (Furcsa, hogy boldogult gazdálkodó koromban ez soha eszembe nem jutott.) Fölvettem és amíg tartott benne, diadallal rágicsáltam.

Sem addig, sem azóta, nem fájt a torkom. Éppen csak ez hiányzott még harmadiknak az éhséghez és szomjúsághoz: a cukorrépától kegyetlen torokfájást kaptam. Szerencsére nem tartott soká. A magam kárán jöttem rá arra a főbenjáró stratégiai tapasztalatra, hogy ha már répa, marharépa legyen.

Akkor még nem sejtettem, hogy a végén mégis cukorrépa fogja megmenteni életemet. De ez már sebesülésem esetével függ össze, visszatérek tehát a Krakkó melletti csatára, amely november 17-én kezdődött meg az első orosz-lengyel falu határában.

A közibénk nemrégiben beosztott újoncok ekkor még gyanútlanul gyönyörködtek az első srapnelek ártatlan fehéreskék füstrózsáiban, amint megvillantak nagy messzeségben az erdő felett. A tiszta ég gyöngédkék színe, a napsütötte rétek, az enyhe őszi délután, minden-minden békét és nyugalmat sugárzott. Valami hálás derű, fiatalos életkedv, gondtalan könnyűség kapta meg szívemet. Ezeknek az egészséges életörömtől duzzadó óráknak az emlékét nem homályosíthatják el a komor aggodalmak és megpróbáltatások. És nem ritka az életörömnek ez a fölgerjedése a háborúban. Fölüdít, mint valami jótékony zuhany és én boldogan tartom alája fejemet, hogy végigpaskoljon, átjárja minden idegemet. Az életkedv a legnagyszerűbb erőtartalék a csüggedés kísértései ellen.

Gondokba merült társaim előtt akárhányszor szinte rejtélyesnek tűnt föl, mi vonzót találok én az erdők fölé leszálló hajnali ködben és más efféle megunt és gyűlölt "természeti szépségekben".

Nem értették, hogy ez védekezés, hogy hatalmába ne ejtsen a mindent elborító fájdalom, mely a háború irtózatai közt leselkedik reánk. Nem egyszer kaptam rajta őket, hogy borús kedvükben mellém szegődtek és beszéltettek, hogy tanulmányozzák titokzatos "módszeremet". És én boldogan tüzeltem bele magamat színes emlékezésekbe. Skót tavak csöndjéről, olasz kis városokról, fehérfüggönyös svájci szállókról, nagy fehér hajókról s a tenger illatáról, algíri éjjelek mámoráról regéltem... önmagamnak. Emlékekkel ringattam bele magamat a feledésbe. Hiszen nekem felednem kellett örömtelen napok felhőit, fenyegető gondok nyugtalanságát, az orosz rónák halálos unalmát...

De megint messze kanyarodtan attól az úttól, amelyről csak egy jótékony srapnel téríthetett vissza. Az út odáig ép testtel öt napba került; visszafelé sérülten nyolc óra alatt jártam meg.

Lovainkat az első orosz faluban hátrahagyva, nekivágtunk a hullámos mezőknek rajvonalban. Ekkor találkoztak fiatalabb társaink az első orosz golyókkal, amelyek valahonnan a nagy ismeretlenből tévedtek közibénk és rövid füttyel vagy olykor cserebogár döngésével zuppanva fúródtak bele a puha szántásba. Az öregebbek gúnyosan riasztgatták a nyugtalankodókat a forró csaták rémítő golyózáporával.

A "golyózápor" kifejezést nem tudom megszokni. Úgy hat rám, mint a "vörös ördög", vagy más efféle indiánízű jelző a Bőrharisnya hátborzongató meséiben. Van golyózápor is, amely pillanatok alatt lesodorja a fák lombjait, mint őszi hervadás. De hitelét veszti a legerőteljesebb kifejezés, ha "hiába vesszük". A háború folyton megújuló hasonló jelenségei amúgy is csábítanak a visszatérő jelzők banalitására. A banalitások untatók; a háború mindig érdekes. Érdekelhet-e valami tökéletesebben, mint a háború nagyszerű forgószele, amely visz, ragad magával ismeretlen sorsok örvényébe.

Ellenséget nem láttunk még ezen a napon. Lövéseik elég sűrűn elhatottak hozzánk, de kárt alig tettek. Hirtelen vájt fejvédő gödrökben meg-meglapulva, sötét estig egyre előrébb nyomultunk. Éjszakára egy mélyútban gyülekezett a század, hogy onnan rohanjuk meg másnap a már csak hat-hétszáz lépésnyire levő ellenséges futóárkot.

A mélyút oldalába ülőhelyet vágtunk. Ott dideregtük át az éjszakát, függőleges helyzetben. Katonáink a sötétség védelme alatt gödröt ástak, úgynevezett szeparékat, amelyekben kettesével alhattak. Néhányan fölváltva virrasztottak.

Szürkületkor megindítottuk a tüzelést a magaslat szélén látható árkokra, de hamarosan abbahagytuk és lelkes kedvben, a győzelem tudatával nyomultunk közelebb a csöndesen viselkedő oroszokhoz. "Hurrá" és "előre" kiáltásainktól lett hangos a környék. Az ellenség nem várta meg szuronyrohamunkat. Futásnak eredt. Csak néhány kisebb lövészárokban rekedtek ott. Ezek harc nélkül megadták magukat. Egy zászlós barátom majdhogy hajba nem kapott a császárvadászok egyik kapitányával, aki magának követelte az ő foglyait.

Nem heverhettünk soká az elfoglalt árokban. Bár a lelkesedést lehűtötte kissé az orosz ágyúk megszólalása, folytattuk előnyomulásunkat. Újoncaink idegei ekkor ismerkedtek meg a srapnel zengésével, amelyhez voltaképpen csakúgy nem szokik hozzá a szív, mint ahogyan az embertelen sarki fagyokhoz nem tud igazán akklimatizálódni a legedzettebb sarkutazó. Ha ezredszer halljuk is, marad valami dermesztő benne, amint vijjogva közeledik és a robbanás pufogó döreje után rémes csörrenéssel csap le mellettünk.

Augusztus 26-án hallottam először. Azóta legalább huszonöt napom volt, amikor megkísérlettem ellesni ezt az örökké idegen hangot és számot adni hatásáról. Az itt következő följegyzés még a lembergi csatából származik - Magierów mellett írtam, a "hely színén", egy sekély barázdában - de éppúgy származhatnék a Krakkó körüli harcok idejéből:

"... Délután órák hosszat fütyülő golyók szórásában nyomultunk előre dimbes-dombos szántóföldeken. Hátunk mögül a mi ágyúink biztató szava kísért utunkban. A rémes csattanásokat éles süvítő hang követte. Láthatatlan égitestekként húztak el a halálvivő golyók fejünk fölött. A felelet se váratott magára. Parázsló vörös lánggal csaptak le sorainkba százszor és százszor az ellenséges srapnelek... De én nem hittem az orosz srapnelekben. Valami belső ösztön azt súgta, hogy lehetetlen így veszni el nyomorultul, szempillantás alatt, levegőből hulló gyilkos cukorsüvegektől. Annyi élet-akarás, annyi sóvárgás, vágy és öröm, ami az én lelkemet betölti, annyi forró együttérzés e szépségekkel teljes világgal, ami ott lüktet szívemben és agyamban és égő folyóként árasztja el egész lényemet: nem apadhat el, nem múlhat el nyomtalanul, emléktelenül. A bennem élő szeretet nem veszhet el a világból szánalom és irgalom nélkül, részvéttelenül egy szürke barázdában, ostoba göröngyök között. Lehetetlen, hogy az a könyörtelen sors várjon reám, hogy még csak el se beszélhessem egy szerető - szeretett! - imádatos lénynek, hogy mi minden is volt az, ami porba hullott velem... Ha ölelő karok felölelnének a szürke barázdából, ha elsuttoghatnám fájdalmamat, hogy búcsúznom kell, ha megértő könnyeket fakaszthatnának könnyeim: el tudnám képzelni a halált - az elképzelhetetlent. De megválni mindentől válás nélkül, búcsúzni búcsútlanul! - ki bírna megbarátkozni a gondolattal, hogy ez a vég várakozik reá!..."

Megrendítőbb talán a srapnelek erkölcsi hatása az erdő fái között, amelyeket olykor összevissza hasogatnak, vagy derékban szaggatnak ketté villám módjára. És mégis különös megnyugvás fog el, ha a nyílt mezőről erdőségbe húzódhatunk előlük. Olyasforma ez az érzésünk, mintha itt az erdő sűrűjében nem bukkanhatnának reánk oly könnyen a gyilkos süvegek. De ez a biztonságérzet nem merőben képzelt. Mély vízmosások, vagy egy-egy vastagtörzsű fa valóban nem megvetendő védelem a srapnel-eső ellen. Másfelől azonban az ágak recsegése, a lepergő levelek suttogása és a robbanások sokszoros visszhangja, amitől csakúgy zeng az erdő ilyenkor: megkínozza, elgyötri az idegeket.

Még nyomasztóbb ennél a közelgő gránát fájdalmas, síró melódiája és egyetlen lélegzetfojtó dördülése. Vastag porfelhő és fekete füstoszlop csap fel nyomában, ahol a földbe fúródik. Itt már mi sem segít, csak a jó szerencse. Enyhületet nyújt mégis, ha pusztító haragja elől házba menekülhetünk.

A 18-i délután erdőszélen táborozott századunk, amely tartalékja volt a zászlóaljnak. Hiába "védett" bennünket itt egy lejtő meredek, de alacsony fala, kénytelen voltam embereimmel a szokatlanul erős ágyútűz elől néhány száz lépésnyire elhúzódni, ahol hosszú, szabályos répaprizmák egész utcákat alkottak. Egy ilyen utcában telepedtünk meg. Szénaágyat vetettünk magunk alá és boldogan tértünk nyugovóra. Ez volt második éjszakám krakkói hálózsákomban.

Fájdalom, itt sem hagytak soká nyugodni. A zászlóalj küldönce felzavart tíz órakor, hogy csatlakozzunk a többi századokhoz. Ó, de nehezen esett meleg vackunkból feltápászkodni. Nem is volt lelkünk ott hagyni a szénát: sátorlapba kötve egy részét magunkkal vittük új szállásunkra, amelyről tudtuk, hogy messze nem lehet.

Vizenyős, síkos agyagföldön csúszkáltunk, botorkáltunk egymás nyomában. Embereink vállán egész szénahegyek tornyosultak. A zászlóalj eleje utat tévesztett, bekanyarodott egy meredek vízmosásba. Fárasztó tapogatózás, lassú vergődés következett - de a szénától meg nem váltunk semmiért. A vízmosás oldalában sátor vásznával elfüggönyzött odúkban katonák virrasztottak gyertyavilág mellett. Szembe velünk megkötött kerekű nyikorgó szekerek közeledtek. A lovakat vezető katona-kocsisok hangos kiáltozással figyelmeztettek, hogy térjünk ki előlük.

- Helyet a szekereknek, súlyosan sebesült tiszteket viszünk!

Szegény halódó bajtársaim, akiket ezen a nyomorúságos úton döcögtettek végig otromba szekéren, éjnek éjszakáján, vajon fölvirrad-e még egyszer a Nap számotokra?

A szekerek nyomában mi is visszafordultunk. A tévedés kiderült, más irányt vettünk és - egyszer csak elszakadtak a századok egymástól a vak sötétségben. Egy ideig kiáltoztunk a többiek után, majd fogtuk magunkat, visszabukdácsoltunk a mi répa-utcánkba, előbbi szállásunkra.

A szénát tehát hiába sétáltattuk meg. De visszahoztuk!

A kínos vándorlás után kétszeresen jól esett visszabújnom a hálózsák simogató melegébe.

- Most már legalább nyugton leszünk, majd reggel megkeressük egymást - mondottuk és a következő percben elnyomott az álom.

Órám tanúsága szerint három percig alhattunk, amikor megint fölhangzott a parancs: vissza a többi századokhoz, találkozás itt meg itt.

Éjfél után egy órakor frissen ásott sírvermemben éppoly süket álomba merültem, mint elébb a vastagon aljazott puha széna között. Mondanom se kell, hogy egy-egy kötés szénát most is hoztunk magunkkal.

Másnap reggel alig szürkült, folytattuk előnyomulásunkat észak-kelet felé. Szakaszommal kanyargó mélyút védelmében hatoltam előre - a század többi része tartalékul hátramaradt - és egy fordulónál hirtelen megpillantottam magam előtt százötven lépésre az oroszok sárga lövősáncait. Embereim egy-kettőre beásták magukat és megkezdték a lövöldözést. Fegyvereinkkel határozott fölényben voltunk, de az ágyúk! Nem írom le, mit műveltek az orosz ágyúk velünk. Amit elhallgatok, katonáimnak legszebb dicsérete. Egy-két óra telhetett el így, amikor a muszkák bajonettjeikre tűzött zsebkendőik lobogtatásával jelezték, hogy megadják magukat.

Mindig óvtak tőle, de én hittem nekik. Megszüntettem a lövést s piros meggyfa-botommal elindultam feléjük. Megmozdulásunkat nyomon követte az orosz srapnelek még irtózatosabb tűzesője. A mi oroszaink kiugráltak a takarásból és föltartott kézzel jöttek szembe velünk. A srapnel válogatás nélkül csapott le győzők és legyőzöttek közé. Szakaszunk első altisztjét, Zsámba szakaszvezetőt, hajszálra mellettem sújtotta agyon. Szó nélkül arcra borult. Egy orosz sebesült vérző fejjel négykézláb mászott mifelénk, amerre a szabadulást, segítséget várta...

Nyolcvan foglyunk esett. A többit később kutattuk fel a legközelebbi faluban, ahova diadalmasan bevonultunk. Az első házban pihenőt tartottam, hogy ott várjam meg a többi századokat és századom hátramaradt részét. A szobákban szanaszét heverő holmik és a szalmából vetett fekvőhelyek első pillantásra elárulták, hogy oroszok aludtak itt az éjszaka. A még meleg tűzhelyen mázos teaforraló, langyos kávé, egy kis maradék tej. Az edények közt ott gunnyasztott egykedvűen a ház macskája. A kamrából előhengerített nagy bödönben nyers káposzta - kitűnő homeopatikus orvosság kolerás időben.

A falakon színes papírosfüzér-keretekből szentek képei meredtek rám. Nyilván az ellenség elrémítésére aggatták fel őket a ház jámbor lakói. Egy viaszosvászonba burkolt orosz kötöző-csomag volt egyetlen zsákmányom, amit magammal vittem ebből a fölforgatott lakásból. Pedig még sok más kincs ingerkedett velem, hogy kegyeletes emlékül zsebre gyűrjem. A fiókok tele voltak apró keresztekkel, szentképekkel, üvegszemű olvasókkal, ima-szövegekkel - csupa olyan hasznos tárgyakkal, amelyeket az oroszok becsülésük jeléül megkíméltek.

Négy emberrel, egy kadét barátom társaságában - bottal, pisztoly nélkül - sorra jártam a házakat és összeszedtem még huszonegy orosz katonát, nagyobbrészt a lakott házakban. Egy tiszt is került közöttük, ezt nyomban cigarettával kínáltam meg. A többi muszka is tartotta a markát és égő szivaromra mutogatott, de ezt végül is csak egynek adhattam oda.

Ó mily boldogok is voltak ezek a szerencsétlen, sokat szenvedett orosz katonák! Amikor rájuk taszítottam az ajtót, aggódva húzódtak meg a szoba sarkában, de a következő pillanatban leolvasták derült arcomról, hogy életük biztonságban van. Előre tolongtak. Sorra kezet akartak szorítani. A tiszt átadta pisztoly-töltényeit és mutogatta, hogy a pisztoly nincs már nála. Leoldta szépművű, cifra derékszíját és szivartárcájával együtt, amelyet a nyakából akasztott le, kedvesen reám erőszakolta - szerencsés menekülése emlékére. Egyik katonája meg egy kesztyű aszalt szilvával vesztegetett meg.

Egyik kezemben a kétujjú maszatos kesztyűvel, másikban egy nagy darab kenyérrel léptem ki a házból. Így fölpakolva minden esetleges támadással szemben védtelenül álltam. Le is raktam mindent a kerítés tövéhez, hogy - karjaimba öleljem és összecsókoljam azt a szelíd, kékszemű, szőke gyermeket, aki anyja szoknyájába fogózva ártatlanul bámulta a furcsa jelenetet.

Ha visszagondolok reá, volt benne valami hallatlanul kacagtató, ahogyan mi nagy gyermekek elszedtük a többi nagy gyermekek játékjait: a szuronyos puskákat s haragot színlelve, földhöz sújtottuk őket, hogy ne játszhassanak tovább velük.

De miért tagadjam, engem mégis könnyekig meghatott ez a halálos játék. Mert bizony csak a halál játéka ez és a játék halála. Ha a gyűlölködő vérontás elszomorít, mennyivel fájdalmasabb az ölés kényszerűsége harag nélkül. Mekkora megnyugvás, hogy magunk lehetünk azok, akik föloldjuk a gyötrődő kétségeket és kigyújtjuk a szemekben a remény sugarait. Az örömszerzés forró örömével ajándékozott meg ez a nap.

Órák múlva megérkezett az ezred. Embereim az első rajvonalban ásták be magukat. Magam a balszárny mellett, szellős csűrben tölthettem az éjszakát. Egész éjjel ropogtak a fegyverek.

Másnap reggel hagytuk el a falut. Az én századon futott elsőnek keresztül a nyirkos réten, amelyen túl domboldal nyújtott némi menedéket. Túl rajta fiatal füzesen kellett élénk puskatűzben bujkálva áthatolnunk. Itt már lemaradt néhány sebesült mellőlünk, akik később hangos szóval kértek segítséget. Visszamentünk értük és átmentettük őket a következő domb védelmébe. Itt a domb alján foglalt helyet többszörös sorban az ezred tartalékja. Mi előre nyomultunk a dombtetőre, ahonnan feltűntek már ezer lépésnyire az orosz lövészárkok.

Amíg mi itt árkot ástunk magunknak, hevesen röpködtek a golyók és izgalmas ágyútüzet kaptunk. Legényem negyven lépéssel hátrább egy kész takarásban buzgón imádkozott. Amíg én odajártam a domb élén, látom ám, hogy egy srapnel egyenest az én imádkozó legényemre zuhogtatja alá gyilkos golyóit. Ebben a pillanatban ütést érzek a bal vállamon - pontosan a köpönyegem szélét ütötte át egy előzékeny puskagolyó.

A szerencsés eset után visszasétáltam a hátsó takaráshoz. Legényem még mindig térden állva - buzgón dolgozott az árok mélyítésén. Hátizsákom mentette meg. A golyók, amiket később kiszedett belőle, összeroncsolták a hajkefémet, kiütötték a fésű fogait, eltörték a fogkefe-tartót s elszaggatták a kakaó papírzacskóit. Frissen vásárolt fehérneműim kakaótól barna színre festve kerültek elő a hátizsák mélyéről.

Szerencsénk nem hagyott cserben ezen a napon. Fél órával később a szemem héját sebezte meg az orosz fegyver hegyes golyója. Odakaptam - véres lett a kezem. Sűrű cseppekben hullott rá a vér köpenyemre. Előre hajolva tenyeremet tartottam alája, amíg bekötött a társam. Szemem alja kékre vált és megduzzadt, de azonnal éreztem, hogy semmi bajom nem esett. Fél óra múlva le kellett mondanom a festői kötelékről, amelyre semmi szükség nem volt többé.

Jóleső biztonságérzet töltött el a példátlan menekülés után. Rendíthetetlen bizalmam, amely annyi nehéz, válságos órán átsegített, még jobban megszilárdult. A bizalom legerősebb segítőtársunk, legjobb fájdalomcsillapító, sőt megelőző szer a háború ezer bizonytalansága között. E nélkül a bizalom nélkül a jövő képe elkomorul.

Már második napja sétáltunk föl-alá szobánk ketrecében, amikor, délután négy óra felé, új lakótársak érkeztek: három magyar kapitány és két tartalékos hadnagy, egyik német, a másik lengyel. Most már kiakaszthattuk a Megtelt táblát.

A betegszoba megélénkült. A közös sors, közös remények hamar összetereltek bennünket. Epedve vágytunk haza. Az angol-osztrák bank, Auguszta főhercegnő és a Máltai lovagrend körül forgott beszélgetésünk. Ilyen lehet a gyermekek helyzete, akiknek nincs cselekvési szabadságuk. Mint a gyermekek, mi se nagyon bíztunk benne, hogy bölcsen fognak rendelkezni sorsunk felől.

Elkövetkezett a vacsoraidő. Pontban hat órakor megjelentek a tányérok a kerek asztalon. Ágyainkból, ahol heverésztünk, oda pillantottunk. Ugyanekkor belépett az orvos. Figyelmünk természetesen őrá irányult... Ebben a pillanatban tompa zuhanás sápasztotta el az arcokat. Én a zuhanásra emlékezem, pedig fülem bizonyosan jól hallotta a dörrenés hangját is, ugyanabban az ezredrész másodpercben.

Két ágy között a földön egy összecsuklott test; halántékából széles kévében omlik ki a vér.

Halálos csend. Szinte hallani a szívek dobogását. Az orvos odalép a tetemhez; arcába néz és int, hogy - vége.

Heten maradtunk. Egyik kapitány-társunk volt az öngyilkos. Nem volt sebesült. Halálos betegnek érezte magát - betegsége esztendők óta ásta alá életerejét - most, hogy intett a hazatérés öröme, föltámadt benne ismét a gyógyíthatatlan kórság tudata - nem bírta tovább - elbúcsúzott mindentől, ami az élethez fűzte idáig: gyermekétől, feleségétől. Megható búcsúszavakat írt jegyzőkönyvébe, utolsó órájában. Most már emlékeztünk mindnyájan, hogy ágyán fekve jegyezgetett.

Három óra hosszat feküdt ott a fehér pokróccal letakart halott. Akkor elvitték ágyastól együtt. Vérét fölmosták. Az ágy helyére odahúzták a másikat, a másik szomorú emberét, akinek nincs otthona, nincs hazája, aki nem tudja, hogy vágyjék innen... a lengyel hadnagy foglalta el a halott helyét.

Mihelyt alkonyodott, megindult a népvándorlás a falu felé. Ahonnan a reggel tolvaj módjára lopóztunk előre nagy kerülővel, most szabad volt az út. Nem volt éppen veszélytelen ez a járás-kelés, de az a néhány golyó, ami itt-ott levágódott, nem tarthatta vissza embereinket, hogy szalmáért be ne sétáljanak. A ház, amelyben előző nap oroszokat fogtunk, lángban állott. Két másikkal együtt a délutáni srapnelek gyújtották fel, amelyek az utánunk jövő csapatoknak voltak szánva. Az orosz általában szeret a tartalékra lőni, sőt a tartalék mögé - mert rendesen túllő a célon - hogy megnehezítse a trén fölvonulását és zavarja a kötözőhelyek emberséges (nem ritkán emberfölötti) munkáját. A trén az éjjel csakugyan bevonult a faluba. Ennek köszönhettük azt a túlságos sok minden jót, amit az éj folyamán osztottak ki közöttünk: egyiptomi cigaretta, kakaó, sajt, szardínia, szalámi, cukor. Készleteinkkel az utóbbi időben nem tudtunk megbirkózni. Most is szinte untuk már, hogy ezekkel a valamikor példátlan kincset érő dolgokkal zavarnak alvásunkban. Legényem is nyugtalan volt, hogy nehéz lesz a zsák és már ballaszt kidobásáról kezdett példálózni, Kivált az orosz tiszt derékszíja nem tetszett neki és megfenyegetett, hogy ha az aszalt szilvát meg nem eszem reggelre, ő bizony itt hagyja a szállodában.

Kora hajnalban Galassy tartalékos zászlós két emberrel a maga jószántából átosont az oroszok lövészárkához, mert az a gyanúja támadt, hogy az ellenség az éj folyamán észrevétlenül visszavonult. Kényes vállalkozása eredménnyel járt: az oroszok csakugyan nem voltak már ott. Jelentése alapján - bár anélkül is így cselekedtünk volna - elindultunk utánuk. Amerre csak néztünk és ameddig csak láttunk, minden dombhajlás a mi rajvonalainktól feketéllett. Sokszoros sorokban nyomultunk előre hegynek föl, völgynek le, a hullámos térszínen.

Az idő verőfényes, de az árkok vizei és az apró erek befagytak. Egymás után több kitűnő orosz lövészárkon haladunk keresztül. Majorságba, majd faluba érünk. Lövések suppannak soraikba, de az ellenség láthatatlan.

Bemászom egy fallal körülvett temető téglakerítésén. E mögül is lőttek ránk az oroszok, talán még egy órával előtt: üres töltényhüvelyek és bádogdobozok tanúskodnak róla.

Elérjük a második, kevéssel odább a harmadik falut. Magaslaton fekvő templomkert ajtajában barátságos, örvendező arcú lengyel plébános szemléli átvonulásunkat. Szívesen köszöntjük egymást. Egy óra sem telt bele - vendége lettem hívatlanul.

A falu végén, egy rejtett pincenyílás előtt, amelyből ijedt, szomorú szemek meredtek reánk, gyermeksírást hallottam. Mire odaléptem, az anya is zokogásba fogott. A jelenet harmadik szereplője, a mi egyik bakánk, kezében jókora kenyeret szorongatott. Azonnal megértettem, mi történhetett. A kenyeret visszaadtam az asszonynak, a kis lányt ölbekaptam s addig babusgattam, míg el nem mosolyodott - s én magam könnyekre nem fakadtam.

A falun túl a második vagy harmadik dombsor tetejéről megpillantottuk végre az oroszokat. Lenn a völgyben egy városka gyárkéményei ágaskodtak. A kis város szélén elkanyarodó fasorral szegélyzett széles úton menekültek az oroszok: trén, tűzérség, gyalogság, mind észak felé.

Már éppen elkiáltottam magamat:

- Ott futnak az oroszok, előre, hurrá, eredjünk utánuk! - amikor észrevesszük, hogy gyalogosaik fehér kendővel integetnek.

- Nem lövünk; megadják magukat. Előre tovább rajvonalban le a völgybe... így hangzik a parancs.

Alig teszünk néhány lépést, elsüvít egy golyó. Hát mégis lő az orosz! A lövést nyomban viszonozzuk. Megindul a harc.

Közvetlen mellettem állítottuk fel gépfegyvereinket, amelyek csövét az országúton egyre távolodó rohanó szekerekre és lovas alakokra irányítottuk.

(Mozgóképen láttam valamikor ilyesféle izgalmas csatajelenetet. Mit is mond Oscar Wilde: Az élet néha sikerrel utánozza a művészetet. Ez jutott eszembe az első pillanatban.)

Az oroszok úgy látszik el voltak rá készülve, hogy ezen a ponton utolérjük őket. Váratlan erővel támadtak reánk. Csak úgy zeng a srapnel, feketéllik a gránát füstje, süvít a golyó. Az egymás után föltünedező rajvonalakba szédítő biztonsággal csap bele az ágyú.

Századomat a dombsor szegélyére vezérlem; ott ássák be magukat az emberek nagy hirtelenséggel. Addig is, amíg elkészül a fedezék, meghúzódom egy kis répakupac mögött. Az egész domboldal tele van hintve ezekkel az apró kúpokkal. Keskeny, alacsony, hitvány takarás, aligha véd meg fegyver ellen is, de legalább nem látják meg az embert.

Ketten lapulunk meg egy kúp mögött.

- Hiába, ágyú ellen mitse használ a kupac - mondogatjuk s körültekintve látjuk, hogyan szórják tele a srapnelek az egész térséget.

Odaszólok társamnak:

- Nézd csak pajtás, nagyon szélrül fekszem, szoruljunk összébb a kupac közepe mögött.

Félarasznyival beljebb mozdulok.

Ebben a pillanatban rémítő ütés ér s ugyanakkor valami borzalmas csörömpölést hallok. Ez a két hatás annyira egyidejű, hogy emlékezetemben elválaszthatatlanok.

Hallom a zengést, érzem az ütést, tehát nyilván élek - ez a gondolat cikázik át öntudatomon. De az ütés nyomán, mintha hátam és mellem beszakadt volna és nagy üresség tátongana bennem. Úgy éreztem: odaszegeztek a földhöz.

Szomorúság fog el, csöndes fájdalom.

- Így bánnak énvelem, mikor olyan napsugaras a világ és én úgy szeretek mindenkit!

Világosan megfigyeltem magam, hogyan alakul ki ez az érzés bensőmben, miközben fennhangon ennyit mondok:

- Eltaláltak, végem van. (Ezt a tátongó üresség érzése mondathatta velem.)

Nini, beszélni tudok - fut át rajtam - akkor hát nem szakadhatott át a mellem, tüdőm, mindenestől. Pillanat alatt átláttam ezt és így folytattam:

- Kössetek be.

És amikor senki se mozdult, hozzátettem:

- Hát senki se segít? Pedig megmenthetnétek.

Megpróbáltam fölemelkedni. Erőm lett volna hozzá, de a fájás nem engedte. Gondoltam egyet és - mint valamikor gyermekkoromban a "szép rét"-en - odább hemperedtem a szomszéd répakupachoz, amely mögött ott láttam ezred-adjutánsunkat, Havass kapitányt, félig térdeplő helyzetben.

Megkértem, kötözzön be.

- Köpönyegem belső zsebében van egy rózsaszínű orosz kötöző-csomag - szólottam - vegyék ki azt; tegnapelőtt találtam egy üres házban a faluban. Milyen jó, hogy elhoztam magammal... föl fogok ám kelni mindjárt...Előbb-utóbb mindenkire rákerül a sor... Pedig menekülőben leptük meg az oroszt, aligha lehet sok ágyúja, az is majd elhallgat, ha megérkeznek a mieink. De hát miért is nincsenek még itt... Tehát csakugyan haza mehetek!?

Fecsegővé váltam, fölvidámodtam és gyönyörködtem benne, hogy olyan szépen süt a nap.

- Ó, hiszen csak súrolások - mondotta a kapitány, miközben jóságosan bekötözött - szépen haza megy és két hét múlva itt lesz megint.

Csakugyan, hiszen már talpra állok, fájdalmaim elviselhetők. Úgy éreztem, mintha már órák óta tudnám, hogy nincs semmi veszedelem és nagyon restelltem, amit percekkel előbb kiszalajtottam a számon. Dehogy van végem - csak a háborúsdinak van vége... és én haza megyek!

Ekkor éreztem csak át teljesen sorsom fordulását. Átalakultam kényeztetett sebesültté. Egyelőre magam kényeztettem magamat és gyöngéd érzelmekkel vettem körül azt a jó fiút, amilyennek magamat láttam ebben a drámai pillanatban. Szántam magamat, talán hogy magam elől is rejtegessen, milyen boldog vagyok. Krakkó... lágyan guruló gyorsvonat... Budapest... gyermekeim... béke... csönd... tisztaság... könyvek...

Ilyen érzéshullámok száguldtak végig agyamon és szívemen, amikor elindultam a falu felé. Többszörös dombhullámon kellett átkaptatni, mielőtt láthatóvá vált a templomtorony. Hamarosan találtam egy kitaposott ösvényt a szántáson keresztül. Az nem vihet máshova, csak a faluba. Csak addig utol ne érjen valami ármányos golyó. Ez nagyon megronthatná örömömet.

Negyedóra múlva beléptem a paplakba. A ház tárva nyitva. Derűs, napsütötte szobák, hiányos bútorzattal. A házigazda nyilván minden elvihetőt összecsomagolt. Legbarátságosabb volt a belső szoba. Itt telepedtem meg a kályha mellett, vendégszerető piros plüss karosszék öblében.

Legényem nem volt velem, de gondoskodtam róla, hogy küldjék utánam. Addig se voltam segítség nélkül. De ami még többet ért, odatévedt két "szanitéc" és alaposan, gonddal bekötötte sebeimet. Így már nyugodt lehettem - holnap este Krakkóban leszek.

Amíg a szanitécek jutalom fejében a ***-os Keglevich-konyakot és a többi jóféle leletet kóstolgatták, amelyekre a falu szekrényben bukkantak rá, én is fölfedezést tettem a kályha mellett. Fényezett láda tűnt szemembe, homlokán ezzel a felirattal: Mira.

Gramofon volt. Neuchâteli gyártmány. A pohárszéken megtaláltam a hozzávaló lemezeket. A Marseillaise volt legfelül. Ezzel a népszerű (?) számmal kezdtem meg hangversenyemet. Utána fölzendült a Varázskeringő melódiája, amely Edinburgh-öt juttatta eszembe. Ott hallottam valamikor ezt a fülbemászó dallamot - The Waltz Dream - zongorán, egy bájos skót leánytól. (Nem gondol-e rám most ő is ellenséges indulattal? - villant eszembe és elszomorodtam erre a gondolatra.)

*

Sohsem éreztem még annyira regényben magamat, mint ezen a csodálatos napon. A háború komor valósága maga is át van szőve regényes elemekkel. Romantikára hajló lelkem boldogan vetette le a valóság bilincseit. Valahogy a dolgok fölött lebegtem, azzal a könnyűséggel, ami úgy gyönyörködtet bennünket a regényben, amelynek passzív hőseivé válunk. Éreztem, hogy nem én cselekszem, hanem velem történik valami. Csakhogy a regényben, amikor átéljük, a hős sorsa már eldőlt: adva van; váratlan események nem érhetik - az élet forgatagától nem kell féltenünk.

Hiába vágytam menekülni a valóság érintésétől, én nem érezhettem magam ekkora biztonságban...

Alkonyattájt gránátok robbanása reszkettette meg a falakat. Sikoltó, vészes sírással jött gránát gránát után és oly közelségben vágódtak le mennydörögve, hogy a paplak ablakai megrepedtek és csörrenve hullottak le darabjaik. A szomszédos házak egyike lángba borult.

Aki ismeri a gránátok érzekésének lélegzetfojtó, szívdobogtató döbbenetét és a sebesültek idegeinek élesre fokozott érzékenységét: csak annak lehet fogalma, hogyan hatottak reám ez utolsó háborús üdvözletek. Négy hónap alatt összevéve nem állottam ki annyi szorongó aggodalmat, mint a félelem e rövid órájában.

De ez a megpróbáltatás is elvonult fölöttem. Beesteledett. A gránátok elhallgattak. Tűzérség robogott be a faluba. Jókedvű tüzértisztek telepedtek asztalom köré; a házigazda is előkerült. Legényem is megjött a hátizsák gazdag kincseivel. Tele rakattam az asztalt finom csemegékkel. Nem győzték csodálni tűzér bajtársaim, hogy mi hatvanas bakák milyen gazdagok vagyunk.

Szalmaágyamra heveredve gondolataimmal hazaszálltam az enyémekhez, akiket nemsokára ölelni fogok. Lehunyt szemem alól előtörtek könnyeim.

Minden nyugtalanságom mellett is, amit csak megnövelt összekevert testem tüzes sajgása, későn ébredtem. Az előző nap megrendelt szekér, puha, illatos szénával vastagon kibélelve, már várt a ház előtt.

A tiszta kék égből derűsen tűzött le a nap, de az éjszakai fagy nem engedett.

Nyugtalan voltam, amíg ki nem jutottunk a srapnelek lőtávolából. Nem a halál képe borzongatott: a hazatérés álmát féltettem.

A keményre fagyott döcögő út könyörtelenül megtáncoltatott. Hátamat a rázás annyira gyötörte, hogy hatszor is kimásztam a szekérből, legényem segítségével, hogy jó darabon inkább gyalog vánszorogjak.

A szomszéd faluban ráakadtam "Dunajec" lovamra. Magamhoz vettem rajt' levő kardomat, takaróimat és egyéb cókmókomat. Nehezemre esett megválnom derék paripámtól, vándorlásaim hűséges részesétől. A rudniki csata után örököltem őt még októberben szegény főhadnagyomtól, Thalwitzer Frigyestől, akinek a sorsáról mitse tudok azóta sem.

Alkonyodott, mire elértük a krakkói vámsorompót. Vasárnap volt. A külváros járókelői elárasztottak a jóságos érdeklődés és részvét jeleivel. Csokoládéval, süteménnyel, almával kínáltak; ha elhárítottam, utánam hajigálták a szekérbe.

A városba érve, a helyőrségi kórházban gyöngéd kezek kötötték be ezúttal igazán fájó sebeimet.

Legjobban szerettem volna azonnal gyorsvonatra ülni s ha kell Bécsen át haza utazni. Ámde nem lehetett. A legközelebbi vonat reggel indult. Az éjszakát szállóban töltöttem, finom puha ágyban. Legényem csak többszöri biztatásra mert belefeküdni, oly idegen volt neki - de nekem is - ez az úri állapot.

Nem elemezgetem soká a megilletődés könnyes örömét, amely hatalmába ejtett, amikor (november 23-án hajnalban) kigördült velem a vonat Krakkó pályaudvaráról. Úgysem élvezhettem soká örömömet.

Skawina állomáson bebukott az ajtón egy egyenruha s udvariasan - de nem is sejtve szavai súlyát - fölszólított, szálljak le a vonatról. Ezredorvos volt, szívesérzésű jó magyar ember. (Szarvassynak hívják.)

- Nagyon sajnálom - mondotta - de ha még oly rosszul esik is, egy ideig a mi vendégszeretetünket kell élvezned. Parancsom, hogy a 4. Hadsereghez tartozó sebesülteket és betegeket föltartóztassam és Wadovicére szállítsam, ahol benneteket összegyűjtenek.

(Hiába vesztegettem meg a Nyugat egyik számával - aminek nagyon-nagyon megörvendett - a bajon legjobb akarattal sem segíthetett.)

Fájó szívvel szálltam be az állomáson várakozó kórház-vonatba, amely már tele volt hasonló szerencsétlenekkel. Többnyire magyar tisztek voltak: sebesültek, betegek, fagyott lábúak. Már tegnap óta itt vannak - beszélték - és nem is sejtik, meddig várunk még.

A hírek, amelyek köztünk szálldostak, nyugtalanítottak. Féltettem ábrándomat, hogy haza juthatok.

Késő éjjel szállottunk ki a wadovicei állomáson. A Máltai lovagrend kórházába vittek.

Reggelre kelve derűsebb színt öltött a helyzet. Orvosunk, dr. Nürnberger, kedves bécsi ember, szavát adta, hogy a legközelebbi vonattal elutazhatunk.

- Mikor indul ez a legközelebbi vonat?

- Kétféle sebesült-szállító vonat jár közvetlenül Budapestre - felelte - az egyiket az angol-osztrák bank járatja hetenként, a másikat Auguszta főhercegnő bizonytalan időközökben. Ma kedd van. Ha jól emlékszem, szombaton indult a legutóbbi vonat.

Emlékezetes napokat éltem át itt, a Sokol épületében berendezett primitív wadovicei kórházban.

Harmadmagammal vetődtem ide, két fiatal magyar fiúval. Mind a kettő zászlósi rangban. Kellemesen berendezkedtünk egy deszkafallal elkülönített helyiségben, amelynek nagy boltíves ablaka a vásártérre nézett. A tehenek bőgése - mi tagadás - hazai hangulatot ébresztett bennünk, akik falun éltünk valamikor.

Előszobánkban aludtak tiszti legényeink, akik velünk együtt türelmetlenül várták szabadulásunk pillanatát.

Egy mellékajtó a Sokol-egyesület nagy tornatermének karzatára nyílt. Odalenn a tornaszerek helyén száz faágy négyes sorban, keskeny utcákkal; rajtuk száz sebesült. Megkapó látvány, kivált ebéd-osztáskor. Különös, mozgalmas kép, pedig hiszen valamennyien ágyukban maradnak, csak az ápolónők járnak sorba a párolgó leveses-csajkákkal, amelyeket nagy kondérokból töltenek meg a terem sarkában. Nagyobbrészük mohó arccal lesi a csajka megérkezését és jóízűen kanalazza be eledelét. Némelyik szerencsétlent etetni kell, mások megmaradt félkezükre vannak hagyatva. Vannak, akiknek közömbös, élettelen tekintete elárulja, hogy őket már nem érdeklik ezek a földi dolgok. Fáradt arcuk a végtelenbe néz.

Az első éjszakákon behallottuk a tehenek bőgését a vásártérről. Harmadik éjjel a hang egyszerre elhallgatott. Később tudtuk csak meg, hogy az egyik orosz sebesült ordítása tévesztett meg - és hogy az éjjel az orosz kiszenvedett.

Bármily sajátságos, vidám hangulatban teltek a napok. Kezdtünk ugyan kételkedni a kórházi vonatok intézményében, de tudtuk, hogy előbb-utóbb majd csak haza vergődünk.

November 27-én végre ütött az óra. Az állítólagos kolera-zárlat öt napja nem telt még le ugyan, de az egész kórházat föloszlatták, a többi helybeli kórházzal együtt s így mi is elhagyhattuk Wadovicét. Kórházunk - amelyet én, elég hálátlanul gyűjtő-fogháznak neveztem el - Németországba, Porosz-Sziléziába helyeztetett át.

Négy teli vonat szállította a sebesülteket és betegeket nyugat felé. Mi a harmadik vonattal indulhattunk, délután. Hogy hova, nem tudta senki megmondani.

A vonat vízpárával befuttatott ablakán kitekintettem az éjszakába. Fehér hólepel borított mindent. A mezőkön néma csend honolt. Fázva gondoltam rá, hogy katonáink a szabadban táboroznak, talán ébren virrasztanak fegyverzaj és ágyúdörgés között. Ugyanazok a fáradalmak és veszélyek, amelyeket négy hónapon keresztül könnyű szívvel, színjó egészséggel viseltem el: elriasztónak tűntek most fel előttem. Oly végtelenül jól esett a csönd...

Szilézián és Morvaországon át ballagott velünk a vonat ismeretlen célja felé. Különféle hírek keltek szárnyra. Egyik szerint Prágába, másik szerint Tirolba visznek bennünket. Majd azt rebesgették, hogy vonatunk egyik felét Bécsbe, a másikat Grazba irányítják. Mi magyarok Bécsbe vágytunk és onnan haza Budapestre, ha mindjárt úgy kell is megugranunk.

Egyes állomásokon vidám sürgés-forgás fogadott. Sárga kötényes derék honleányok étellel-itallal vártak és vendégeltek meg. Volt, amelyik orosz emléket kért cserébe szívességéért. Kísértésbe estem, hogy megváljak srapnel-golyóimtól.

A 29-ére virradó éjjel két óra után hosszas tolatások, huzavona után berobogott végre a vonat a bécsi Nordbahnhof villanyfényben úszó külső pályaudvarára, ahol szíves szóval és forró teával fogadtak.

Autón repültünk a városba. A Kaiser Wilhelm Ringről bekanyarodva a Hegel-gasse egy kapuja előtt állapodtunk meg. Barátságos iskolaépület volt: a Vöröskereszt fiók-kórháza.

Itt is ránk ijesztettek kolera-zárlat rémhírével, de utóbb kiderült, hogy a Wadovicén töltött négy nap - mint vizsgálati fogság - "büntetésünkbe" betudatik.

Egy nagy fűtetlen teremben elszedték ruháinkat, zsákba tették és kacér kórházi köntöst adtak ránk. Másodmagammal körülvittek az első emelet folyosóján és egy nagy karosszék előtt magunkra hagytak. A nagy karosszék mélyéből mosolygó leányarc bukkant elibénk: Ilona nővér, a legédesebb teremtés, akit a béke régmúlt boldog idői óta látnom adatott.

Halványzöld ernyővel borított világítású betegszobába léptünk be. Harminchat órás utunk gyötrő álmatlansága pillanat alatt feledve volt. A puhára vetett ágy enyhe simogatásában nem éreztem sebeim tüzét. Ellenállhatatlan forró hálaérzet fakadt lelkemben... derű és mosoly ragyogta be a világot. Boldogságom olyan jókedvben áradt ki szívemből, hogy össze kellett szorítanom ajkamat. Nem volt szabad szívem szerint hangosan fölnevetnem - súlyosan sebesült beteg feküdt a szobában.

Vasárnap délelőtt megnézett az orvos. Amikor levették rólam a kötéseket, kedélyesen összecsapta a kezét:

- Ide nézzenek - kiáltotta jóízű bécsi nyelvjárással - So schaut aus ein Held!

Tizenhárom sérülés volt a hátamon.

De azért eszébe se jutott, hogy komolyan vegye esetemet, aminthogy nem is volt benne semmi tragikus. Én magam éreztem legjobban, hogy milyen szerencsés fickó vagyok.

Egy órával később megnézett a kórház vezető orvosa. Ő már "konstatált" valamit és elrendelte, hogy másnap nem szabad reggeliznem. Eszerint operálni fognak.

Amikor már dél is elérkezett, hívatlanul lementem az operációs terembe és sürgettem, essünk át a dolgon. (Féltettem ebédemet.) Egy nagyon előkelő előzékeny ápolónő, Michaela nővér protekciójával sikerült fölfeküdnöm egy gazdátlan műtőasztalra. Elmondtam, miről van szó. Erre fogták magukat, rám fújtak valami hűvöset, ami állítólag érzéktelenít - és négy tisztességes metszést tettek a vállam alatt. Bekötöttek és én mehettem ebédelni.

Alig értem szobámba, visszahíttak, hogy a vezetőorvos látni akar. Most más teremben, más asztalra feküdtem föl. Mindössze hatig számoltak, amíg elaludtam; szép rekord, amit mint hallom, részben antialkoholizmusomnak köszönhetek. (Ó, mekkora utat tettem meg e rövid hat másodperc alatt: az életből a halálba utaztam.)

Fölébredve, az én előkelő ápolónőm - ekkor már tudtam, hogy Mária Terézia főhercegnő - nyújtotta át a srapnel-golyót, amely idáig észrevétlenül a vállam alatt rejtőzött. Hetedik orvosom végre fölfedezte.

Hálásan gondolok reá és a többi kedves lényekre, akik oly szíves szeretettel, annyi gyöngédséggel bántak velem ezekben a napokban. A főhercegnő nemes emberszeretetből fakadó önfeláldozása, amellyel részt vesz a legidegölőbb, legfáradalmasabb kórházi munkában, hálás emlékünkben marad mindnyájunknak, akiket jó szerencsénk ide vezérelt.

(Ugyanez a szeretetteljes figyelem környez azóta is a Vöröskereszt budai kórházában - pedig csak "bejáró" beteg vagyok. Megható melegséggel bánik velem mindenki ebben a napsugaras otthonban: a professzor, főorvos, doktor-kisasszony és a kedves ápolónők, Matild "néni", Erzsi "néni" és Karola "mama". Jól esik róluk emlékeznem.)

Három napra reá, december 3-án, négy heti szabadsággal, boldog függetlenségben útra kelhettem végre hazafelé. Első ízben szálltam "civil" gyorsvonatra.

Galántán az én jó Ernő bátyámat leptem meg vele, hogy kezem-lábam ép és jókedvem a régi.

A Nyugati-pályaudvar nagy csarnokában vártak reám mindazok, kiknek szerető aggódása kísért végig a háborús élet kalandos hónapjain.

Az első, akikre pillantásom esett: két kicsi leánykám volt. A háború durva méretei után, a pályaudvar hatalmas kupolája alatt oly parányiaknak tetszettek szememnek, hogy érzésemet visszafojtandó, ezt kellett nekik mondanom:

- De megnőttetek!