Nyugat ˇ
/ ˇ 1915
ˇ / ˇ 1915.
21. szám ˇ / ˇ Figyelő
"Az északi harctér ágyúdörgése közt, tüzében
és füstfelhőiben szállt fel egy relatív ismeretlenségből egyszerre Gyóni Géza
neve és költészete országos hírnévre", olvassuk Rákosi Jenőnek Gyóni
kötetéhez írt bevezető írásában. Egyszerűbben úgy mondhatnák ezt, hogy Przemysl
ostroma alatt íródtak Gyóni versei, amelyek fölött - ez a principális
tulajdonságuk - mintha egy kissé nyomtalanul vonult volna el a háború. Valahogy
úgy hatottak rám Gyóni Géza költeményei, mint német illusztrált lapok
csataképei ("nach Angaben
des Herrn Hauptmanns Dörner gezeichnet von Hans Knausinger"), amelyeken német katonák vadul forgó
szemekkel, ijesztő ordításra tépve föl szájukat rohannak ellenállhatatlanul az
ellenségre. Tartalmatlanok és antipátiásak, de bizonyára nagyra becsültek
vasárnapi közönségük előtt. Ahogy magamnak e kötet írásaiból, a kötethez
mellékelt levéltöredékekből megkostruálom Gyóni Géza
alakját, tagadhatatlanul rokonszenves vonásokat is találok benne. Kitartással,
bizalommal viseli a háború veszélyeit, testet-lelket kikezdő fáradalmait, az
ostrom kevés jóval kecsegtető napjaiban ami pátosz
benne felgyűl (az igazán kiváló embereket e tragikus idők egyszerűvé teszik, a
jóravaló középszerűeket patetikussá), a mi reminiszcencia jeles és szuggesztív
költőinkből, középiskolai tanulmányaiból még eleven benne, versben, néha egész
ügyesen megverselt versben fejeződik ki. E versek - elhihetjük Gyóninak,
őszinte embernek látszik - a várőrség kedves olvasmányai voltak, kötete ott
vagy tízezer példányban kelt el és a derék fiú, aki otthon békeidején
másodrendű lapokban is nehezen tudta elhelyezni verseit, most - úgy érzi -
elégtételhez jut. "Könyvem, ki fogantattál világ vére árán", mondja
megszédülve a dicsőségtől és kemény szavakkal, kápláros gúnnyal üzen haza:
Hol vagytok most, kis, "intellektüellek".
Kiket bús század baljós vége ellett.
Az idő, melyet átélt, Przemysl világraszóló
ostroma, a népek küzdelme, az a sok nyomorúság, melynek szemtanúja volt,
örökkön azzal az érzéssel, hogy a másik pillanatban vértanúja lehet, mindez az
ő képzeletében - a jó ízlés és ítélőképesség kontrollja híján - valahogy
azonosult rímérzésével, a világháború orgonabúgásában a maga gyönge
fütyörészését hallja csak s a dolgok arányai az ő szemeiben egybemosódnak
költészete arányaival. Nagyon meg tudom érteni e jóhiszemű fiú exagerációját és bizonnyal eszünkbe sem jutott volna
igazságot tenni az ő költészete dolgában - olyan sok középszerű kötet mellett
haladtunk el jóakaratú hallgatással - ha nem siettek
volna egyesek ezt a maguk igazolására üzletük fölé cégérül kiakasztani.
A középszernek szinte iskolai példája Gyóni
kötete, mindenféle vers akad benne, csak eredeti nem. Van benne kuruc vers -
"Ne szomorkodj Bálint" - mely az egész kötetben talán a legkülönb,
formában kellemes, hangban ízléssel mértéket tartó, de az érzés mélysége és
megragadó ereje, ami költeménnyé avathatná, hiányzik belőle. Egy másik verse:
"Petőfi lelke" Lissauer kellemetlen
versének - Hass gegen England - harmadik tea
leöntése. Nem hihetem, hogy küzdő magyarok, akik már átéltek valamit a háború
borzalmaiból a gyűlölködésnek ezt az egészen alacsony fajtáját egy pillanatra
is vállalnák. "Dögrováson a muszka népség. Most mi esszük meg, nem a
tetvek. Hóhérpalástját fázva rántja Petyhüdt nyakába már a kerge cár."
"Hallik már halálhördülése Olajukba pörkölt vadkanoknak. Vadjai között
rémülettel Vonszolja roncsát nyomorék Petár".
Ehhez képest a háború első óráinak utcai dala, "megállj, megállj kutya
Szerbia" gyöngéd virágének. Ez a káplári hang, néha még cikornyásabban
körülteremtettézve, képviseli Gyóni verseiben az erőt. Kabaré-románc,
zenésítésre váró szintén akad a kötetben, Alexis
levele Alexandrához. Az orosz közkatona ír a harctérről feleségének. Mindazt a
mesét, melyet a háború elején - mert azóta sok
mindenről már másképp gondolkodunk s írunk - az orosz seregről feltaláltak,
tisztek tivornyáiról, kancsukáról, baromiságról, az költői formában van itt
megörökítve:
Vörös
kastélynak minden terme
Minthogyha Szentpétervárt lenne:
Pucér dámák, francia dámák
A kánkánt ott reggelig járják.
Perzsel a hőség... lent az
ingek...
A francia így segít minket.
Ismétlem lehetetlen, hogy magyar katona ki
hónapokon át a Kárpátok havas szikláin állt szemben az orosszal, kemény és
véres tusában és látta, hogy mint pusztulnak el mellőle testvérei
és mint pusztul el odaát az ellenség, megcsigázva, megtörve, - "Száz árok
tellett bűzhödt vérével", mondja róluk egy másik versében -, hogy ez
szívesen vegye az ilyen versbe szedett sületlenségeket. Nem tudom, talán ott,
ahol e versek íródtak, a háború első hónapjainak megpróbáltatásai után, sok
elkeseredett és reményvesztett ember között, volt valami visszhangjuk e
szánalmas káromkodásoknak - talán, mondom - de ma már - amikor jogos bizalommal
és sokkal több igaz megértéssel csináljuk dolgunkat - idejüket múltnak, ízléstelennek
tűnnek fel s ha nem szólna mellettük az a körülmény,
hogy írójuk (nem a versekből tudjuk ezt) lelkiismeretes kemény katona volt,
remélt, szenvedett s ma orosz fogságban ki tudja milyen megpróbáltatásokat él
át, ha mindezt nem tudnák, akkor megvetéssel fordulnánk el a versektől. Aki
Gyóni verseiből akarná rekonstruálni küzdő katonáink lelki állapotát, annak azt
kellene gondolnia, hogy katonáink vad gyűlölettel gondolnak ugyan az
ellenségre, de még nagyobb és irthatatlanabb gyűlölettel az otthonlevőkre és
boldog kéjjel gondolnak arra az édes órára, mikor hazajőve az itthonmaradtaknak kitekerhetik a nyakukat. Valahogy még
megértjük ezt a lelkiállapotot azoknál, akik a háborút
mint emberi hibákból keletkezett elviselhetetlen tragikumot érzik és nehezen
viselik, vagy azoknál, kiket szenvedéseikért csak embertársaik szenvedése
vígasztal meg, de érthetetlennek tartjuk Gyóni Gézánál, akinek szemében
"Ferenc Ferdinánd, a legendás herceg jár a hadak élén, hogy ékes, szentelt
fegyverekkel utat vágjanak a boldog, szebb jövőbe". Akit édes anyja
"most pántlikásan úgy bocsát a pokolbeli dáridóra", aki magabízó
kedvteléssel tapogatja ki karjain a szűz magyar erőt, és énekelve ront az
ellenre, mert "velünk az isten s minden szentség s velünk harcol Petőfi
lelke". Hogy az ilyen lelki dispozíciójú ember
egyre a "fránya franciásokra, kis erotikákra, tucatóriások"-ra csattogtassa fogát, s egyre azok megbüntetésében fájjon
a feje, akiknek gondolkozását, ízlését nem tudja beleszorítani az ő
vakondok-látkörébe, azt nehezen tudjuk megérteni. Egyébiránt a mi ember a
versekből kialakul - eltekintve a "jó katonának" kijáró tisztelettől
- mélyebb analízisre nem is érdemes. Csak a teljesség okáért említjük meg -
szerelmi versek is tarkítják a kötetet, békeidők gyöngébb lélegzetű szerelmi
verseinek frázisaiból összeróva, az átélt szenvedések, a halál közelsége sem
tudja önképzőköri kezdetlegességüket egyszerűvé nemesíteni, kifejezéseiket
erőre kapatni, reflexióikat elmélyíteni.
*
Gyóni Géza verses kötetét találta Rákosi Jenő
alkalmasnak arra, hogy Ady Endre költészetét durván és ízléstelenül megtámadja.
Nehéz erről a kérdésről Rákosi Jenővel vagy bárkivel vitába szállni. Mint ahogy
lehetetlen volna vitatkozni azzal, aki azt akarná bizonyítani, hogy Endre és
Johanna különb géniusz drámája, mint Macbeth. Ha pusztán esztétikai
értékelésről volna szó, egy szót sem vesztegetnénk rá, Rákosi Jenő esztétikai
meggyőződésének ma annyi a hitele, mint a politikai meggyőződésének, vagy még
ennél is kevesebb. De nem erről van szó, Rákosi támadásában újból a persekutor-esztétika jutott szóhoz, - (így nevezte Ignotus
idestova egy évtizede azt az esztétikát, amely a Nyugat írói, irodalmi
törekvései ellen a napi politikának szempontjaiból indított hajszát. Semmi
kedvünk sincs - aminthogy szükségünk sincs rá - ezt a vitát újra kezdeni, az a
hét kötet vers, mellyel Ady Endre géniusza nemzetét megajándékozta, mind több
és több magyar embernek válik a művészi gyönyörűség kiapadhatatlan forrásává. A
háború nem szólaltatta meg vagy csak szordinás
hurokon Ady líráját, ami érzést e világtragikum a lelkében felkavart, magában
fojtani volt kénytelen, (sokan voltak így a mélyebb érzésűek közül, míg a
Rákosiak nem igen jöttek zavarba, ha érzéseiket ki akarták fejezni,) a minthogy a győzelemre törekvés egy és egységes akaratában
az egyéniségnek, a külön életet élőknek nem is lehetett szavuk. De kétségbe
kellene esnünk, ha nem volnánk meggyőződve arról, hogy győzelmünkre egy nagy
felszabadulásnak, az egyéniség feltétlen uralomra jutásának kell elkövetkeznie.
Rákosiék már készítik is számára a tüzes trónt. És
eszközeikben nem éppen válogatósak. Nem szólok arról, hogy Ady magánlevélnek
szánt írását leközlik - elvégre amit Ady irodalmi
dolgokról mond, ahhoz köze van minden kultúr
embernek, ámbátor éretlen ifjakat felhasználni agent provocateur-nak nem éppen úri dolog - amit azonban pld. Babits-csal művel, azt röviden úgy nevezik, hogy
denunciálás. Babits egy igen szép, finom versében azt írja, hogy kedvesének kis
újjáért szívesebben áldozná föl a lobogó vért, mint száz királyért, lobogóért.
Szebbet, magyarabbat, szinte a népdal tövéről metszetet keresni kell. Ezért a
mondatért Rákosi Jenő följelenti a kultuszminiszternél Babits Mihály
középiskolai tanárt, akit egyébként Adystának mond
(soha Rákosi Jenő e kiváló költő versét becsülettel el nem olvasta) és a Cséry-féle telepekről, ahol jelenleg költészetét műveli -
úgymond -, visszatereli Dante vizeinek mélységei fölé.