Nyugat ˇ / ˇ 1915 ˇ / ˇ 1915. 21. szám ˇ / ˇ Figyelő

Fenyő Miksa: Lengyel mezőkön, tábortűz mellett. Gyóni Géza versei.

"Az északi harctér ágyúdörgése közt, tüzében és füstfelhőiben szállt fel egy relatív ismeretlenségből egyszerre Gyóni Géza neve és költészete országos hírnévre", olvassuk Rákosi Jenőnek Gyóni kötetéhez írt bevezető írásában. Egyszerűbben úgy mondhatnák ezt, hogy Przemysl ostroma alatt íródtak Gyóni versei, amelyek fölött - ez a principális tulajdonságuk - mintha egy kissé nyomtalanul vonult volna el a háború. Valahogy úgy hatottak rám Gyóni Géza költeményei, mint német illusztrált lapok csataképei ("nach Angaben des Herrn Hauptmanns Dörner gezeichnet von Hans Knausinger"), amelyeken német katonák vadul forgó szemekkel, ijesztő ordításra tépve föl szájukat rohannak ellenállhatatlanul az ellenségre. Tartalmatlanok és antipátiásak, de bizonyára nagyra becsültek vasárnapi közönségük előtt. Ahogy magamnak e kötet írásaiból, a kötethez mellékelt levéltöredékekből megkostruálom Gyóni Géza alakját, tagadhatatlanul rokonszenves vonásokat is találok benne. Kitartással, bizalommal viseli a háború veszélyeit, testet-lelket kikezdő fáradalmait, az ostrom kevés jóval kecsegtető napjaiban ami pátosz benne felgyűl (az igazán kiváló embereket e tragikus idők egyszerűvé teszik, a jóravaló középszerűeket patetikussá), a mi reminiszcencia jeles és szuggesztív költőinkből, középiskolai tanulmányaiból még eleven benne, versben, néha egész ügyesen megverselt versben fejeződik ki. E versek - elhihetjük Gyóninak, őszinte embernek látszik - a várőrség kedves olvasmányai voltak, kötete ott vagy tízezer példányban kelt el és a derék fiú, aki otthon békeidején másodrendű lapokban is nehezen tudta elhelyezni verseit, most - úgy érzi - elégtételhez jut. "Könyvem, ki fogantattál világ vére árán", mondja megszédülve a dicsőségtől és kemény szavakkal, kápláros gúnnyal üzen haza:

Hol vagytok most, kis, "intellektüellek".

Kiket bús század baljós vége ellett.

Az idő, melyet átélt, Przemysl világraszóló ostroma, a népek küzdelme, az a sok nyomorúság, melynek szemtanúja volt, örökkön azzal az érzéssel, hogy a másik pillanatban vértanúja lehet, mindez az ő képzeletében - a jó ízlés és ítélőképesség kontrollja híján - valahogy azonosult rímérzésével, a világháború orgonabúgásában a maga gyönge fütyörészését hallja csak s a dolgok arányai az ő szemeiben egybemosódnak költészete arányaival. Nagyon meg tudom érteni e jóhiszemű fiú exagerációját és bizonnyal eszünkbe sem jutott volna igazságot tenni az ő költészete dolgában - olyan sok középszerű kötet mellett haladtunk el jóakaratú hallgatással - ha nem siettek volna egyesek ezt a maguk igazolására üzletük fölé cégérül kiakasztani.

A középszernek szinte iskolai példája Gyóni kötete, mindenféle vers akad benne, csak eredeti nem. Van benne kuruc vers - "Ne szomorkodj Bálint" - mely az egész kötetben talán a legkülönb, formában kellemes, hangban ízléssel mértéket tartó, de az érzés mélysége és megragadó ereje, ami költeménnyé avathatná, hiányzik belőle. Egy másik verse: "Petőfi lelke" Lissauer kellemetlen versének - Hass gegen England - harmadik tea leöntése. Nem hihetem, hogy küzdő magyarok, akik már átéltek valamit a háború borzalmaiból a gyűlölködésnek ezt az egészen alacsony fajtáját egy pillanatra is vállalnák. "Dögrováson a muszka népség. Most mi esszük meg, nem a tetvek. Hóhérpalástját fázva rántja Petyhüdt nyakába már a kerge cár." "Hallik már halálhördülése Olajukba pörkölt vadkanoknak. Vadjai között rémülettel Vonszolja roncsát nyomorék Petár". Ehhez képest a háború első óráinak utcai dala, "megállj, megállj kutya Szerbia" gyöngéd virágének. Ez a káplári hang, néha még cikornyásabban körülteremtettézve, képviseli Gyóni verseiben az erőt. Kabaré-románc, zenésítésre váró szintén akad a kötetben, Alexis levele Alexandrához. Az orosz közkatona ír a harctérről feleségének. Mindazt a mesét, melyet a háború elején - mert azóta sok mindenről már másképp gondolkodunk s írunk - az orosz seregről feltaláltak, tisztek tivornyáiról, kancsukáról, baromiságról, az költői formában van itt megörökítve:

Vörös kastélynak minden terme
Minthogyha Szentpétervárt lenne:
Pucér dámák, francia dámák
A kánkánt ott reggelig járják.
Perzsel a hőség... lent az ingek...
A francia így segít minket.

Ismétlem lehetetlen, hogy magyar katona ki hónapokon át a Kárpátok havas szikláin állt szemben az orosszal, kemény és véres tusában és látta, hogy mint pusztulnak el mellőle testvérei és mint pusztul el odaát az ellenség, megcsigázva, megtörve, - "Száz árok tellett bűzhödt vérével", mondja róluk egy másik versében -, hogy ez szívesen vegye az ilyen versbe szedett sületlenségeket. Nem tudom, talán ott, ahol e versek íródtak, a háború első hónapjainak megpróbáltatásai után, sok elkeseredett és reményvesztett ember között, volt valami visszhangjuk e szánalmas káromkodásoknak - talán, mondom - de ma már - amikor jogos bizalommal és sokkal több igaz megértéssel csináljuk dolgunkat - idejüket múltnak, ízléstelennek tűnnek fel s ha nem szólna mellettük az a körülmény, hogy írójuk (nem a versekből tudjuk ezt) lelkiismeretes kemény katona volt, remélt, szenvedett s ma orosz fogságban ki tudja milyen megpróbáltatásokat él át, ha mindezt nem tudnák, akkor megvetéssel fordulnánk el a versektől. Aki Gyóni verseiből akarná rekonstruálni küzdő katonáink lelki állapotát, annak azt kellene gondolnia, hogy katonáink vad gyűlölettel gondolnak ugyan az ellenségre, de még nagyobb és irthatatlanabb gyűlölettel az otthonlevőkre és boldog kéjjel gondolnak arra az édes órára, mikor hazajőve az itthonmaradtaknak kitekerhetik a nyakukat. Valahogy még megértjük ezt a lelkiállapotot azoknál, akik a háborút mint emberi hibákból keletkezett elviselhetetlen tragikumot érzik és nehezen viselik, vagy azoknál, kiket szenvedéseikért csak embertársaik szenvedése vígasztal meg, de érthetetlennek tartjuk Gyóni Gézánál, akinek szemében "Ferenc Ferdinánd, a legendás herceg jár a hadak élén, hogy ékes, szentelt fegyverekkel utat vágjanak a boldog, szebb jövőbe". Akit édes anyja "most pántlikásan úgy bocsát a pokolbeli dáridóra", aki magabízó kedvteléssel tapogatja ki karjain a szűz magyar erőt, és énekelve ront az ellenre, mert "velünk az isten s minden szentség s velünk harcol Petőfi lelke". Hogy az ilyen lelki dispozíciójú ember egyre a "fránya franciásokra, kis erotikákra, tucatóriások"-ra csattogtassa fogát, s egyre azok megbüntetésében fájjon a feje, akiknek gondolkozását, ízlését nem tudja beleszorítani az ő vakondok-látkörébe, azt nehezen tudjuk megérteni. Egyébiránt a mi ember a versekből kialakul - eltekintve a "jó katonának" kijáró tisztelettől - mélyebb analízisre nem is érdemes. Csak a teljesség okáért említjük meg - szerelmi versek is tarkítják a kötetet, békeidők gyöngébb lélegzetű szerelmi verseinek frázisaiból összeróva, az átélt szenvedések, a halál közelsége sem tudja önképzőköri kezdetlegességüket egyszerűvé nemesíteni, kifejezéseiket erőre kapatni, reflexióikat elmélyíteni.

*

Gyóni Géza verses kötetét találta Rákosi Jenő alkalmasnak arra, hogy Ady Endre költészetét durván és ízléstelenül megtámadja. Nehéz erről a kérdésről Rákosi Jenővel vagy bárkivel vitába szállni. Mint ahogy lehetetlen volna vitatkozni azzal, aki azt akarná bizonyítani, hogy Endre és Johanna különb géniusz drámája, mint Macbeth. Ha pusztán esztétikai értékelésről volna szó, egy szót sem vesztegetnénk rá, Rákosi Jenő esztétikai meggyőződésének ma annyi a hitele, mint a politikai meggyőződésének, vagy még ennél is kevesebb. De nem erről van szó, Rákosi támadásában újból a persekutor-esztétika jutott szóhoz, - (így nevezte Ignotus idestova egy évtizede azt az esztétikát, amely a Nyugat írói, irodalmi törekvései ellen a napi politikának szempontjaiból indított hajszát. Semmi kedvünk sincs - aminthogy szükségünk sincs rá - ezt a vitát újra kezdeni, az a hét kötet vers, mellyel Ady Endre géniusza nemzetét megajándékozta, mind több és több magyar embernek válik a művészi gyönyörűség kiapadhatatlan forrásává. A háború nem szólaltatta meg vagy csak szordinás hurokon Ady líráját, ami érzést e világtragikum a lelkében felkavart, magában fojtani volt kénytelen, (sokan voltak így a mélyebb érzésűek közül, míg a Rákosiak nem igen jöttek zavarba, ha érzéseiket ki akarták fejezni,) a minthogy a győzelemre törekvés egy és egységes akaratában az egyéniségnek, a külön életet élőknek nem is lehetett szavuk. De kétségbe kellene esnünk, ha nem volnánk meggyőződve arról, hogy győzelmünkre egy nagy felszabadulásnak, az egyéniség feltétlen uralomra jutásának kell elkövetkeznie. Rákosiék már készítik is számára a tüzes trónt. És eszközeikben nem éppen válogatósak. Nem szólok arról, hogy Ady magánlevélnek szánt írását leközlik - elvégre amit Ady irodalmi dolgokról mond, ahhoz köze van minden kultúr embernek, ámbátor éretlen ifjakat felhasználni agent provocateur-nak nem éppen úri dolog - amit azonban pld. Babits-csal művel, azt röviden úgy nevezik, hogy denunciálás. Babits egy igen szép, finom versében azt írja, hogy kedvesének kis újjáért szívesebben áldozná föl a lobogó vért, mint száz királyért, lobogóért. Szebbet, magyarabbat, szinte a népdal tövéről metszetet keresni kell. Ezért a mondatért Rákosi Jenő följelenti a kultuszminiszternél Babits Mihály középiskolai tanárt, akit egyébként Adystának mond (soha Rákosi Jenő e kiváló költő versét becsülettel el nem olvasta) és a Cséry-féle telepekről, ahol jelenleg költészetét műveli - úgymond -, visszatereli Dante vizeinek mélységei fölé.