PRZEMYSL ELESTE.

«Przemysl vára négy és fél hónapi körülzárás után, erejének fogytán, március 22-én becsülettel elesett.»

A hivatalos jelentés szárnyán, a bontakozó tavasz egy napfényes délelőttjén, a főhadiszállásról kerekedett föl ez a hír, hogy fölkeltse bennünk az elmúlás, a pusztulás láttán támadó szomorúságot s ellenségeinknél oly magasra szítsa az ujjongás tüzét, mely aránytalanul meghaladta magának az eseménynek a fontosságát. Ekkorra már eléggé tisztázódtak az események s elegendő teljességében tárult föl a mi erőnk nagysága ahhoz, hogy ne kelljen titkolnunk a nevezetes vár elestén való megilletődésünket, ne kelljen testelnünk, ne kelljen a félremagyaráztatástól tartanunk, ha nyíltan meggyászoljuk Przemyslt, mely oly sok örömünknek s oly méltó büszkeségünknek volt a forrása. Ekkor már rég a hátunk mögött volt a csodálatos belga erősségek sorsának tanulsága, az, hogy a vár, az erősség, még a legtökéletesebb is, mint az ember minden műve, a halandóságnak készül s nem az a rendeltetése, hogy az őrök idővel dacoljon, hanem hogy adott alkalommal homlokát szegezze a fegyveres ellenségnek. S ezt a feladatot Przemysl akkor, amikor kellett, példásan teljesítette.

Vitéz őrségének és haláltosztó ágyúinak védelmében a monarchia befejezhette a mozgósítást s felvonultathatta seregeit anélkül, hogy a mérhetetlen orosz áradat ennek gátat vethetett volna. Ez Przemysl örök érdeme s őrök dicsősége a katonáknak, kikben oly tüneményes lobbot vetett várvédő őseinknek, a Zrínyieknek, Jurisichoknak, Klapkáknak, Szondyknak ragyogó erénye. A csaták emléke, miket ők megvívtak, történelmünk lapjairól sohasem fognak elmosódni, s az orosz nép sem fogja elfeledni a przemysli árkokat, melyek egyetlen támadás alkalmával hetvenezer orosz katonát temettek magukba. Przemysl feladatának teljesedésével március 22-én elesett, de ekkor sem ellenség ereje, tüze és vasa terítette le. Ez talán sohasem bírt volna vele, ha a nemes várat körül nem fogja, egy mindennél erősebb és ősibb ellenség — az éhség. A várnak egyetlen erődjét sem győzték le, egy talpalatnyi részét sem foglalták el az oroszok. A várat hősiesen védelmezte őrsége az utolsó pillanatig. Meg nem adta magát, meg nem tört; végső kimerülésében elalélt a vár, fogytán az utolsó kenyérdarabnak s miután múltjához méltó nekilendüléssel még egy utolsó, véres kirohanást kíséreltek meg a védősereg csapatai. Mikor ez a sereg mintegy Noé galambjának baljós testvérpárja, megtért a hírrel, hogy a felszabadulásnak minden útja el van zárva, akkor Kuzmanek tábornok elhatározta, hogy a százezernyi védősereget megmenti a fenyegető éhenhalástól s átadja a várat. Ez meg is történt, előbb azonban a várparancsnok elpusztíttatott mindent, aminek az ellenség hasznát vehette volna. Egyetlen napon a pusztításnak egyetlen, szakadatlan robbanásokkal és dördülésekkel terhes napján a levegőbe repült s megsemmisült mindaz az emberi munka, tudás pénz és zsenialitás, ami Przemysl lőportornyaiba, acélos védőműveibe, farkasvermeibe, drótsövényeibe, katakombáiba be volt építve. A vár falai között az orosz átvett százezer elcsigázott, éhes embert, számos sebesültet és beteget, — és semmi mást. Przemysl feláldozta magát, hogy emléke együtt tündököljék azokéval, kik neki és maguknak a halhatatlanságot megszerezték.,

 

 

 


Przemysl vára és erődgyűrűje.


Részlet a Przemysl előtti csatatérből, ahol az oroszok nagy veszteségeket szenvedtek

A második körülzárás.

Azok, kikre Przemysl ‚várának megvédése bízva volt, egy percig sem hitték, hogy a várnak október 10-én történt fölmentésével számukra befejeződött a háború s az ő dolguk véget ért. Kuzmanek tábornok nyomban megkezdte az előkészületeket, hogy az erősség hiányait, melyek az ostrom alatt támadtak pótolja s hogy egy újabb ostrom elviseléséhez elegendő élelmiszert és muníciót halmozzon föl. Ez a munka szakadatlanul tartott október végéig, azonban fájdalom, olyan körülmények, melyeken Kuzmanek nem lehetett úrrá, megakadályozták, hogy a vár az újabb ostromra teljesen fölkészüljön. Elsősorban is nagy baj volt, hogy az utakat a hétszámra zuhogó eső majdnem járhatatlanokká tette. Ezenkívül Új-Szandectől Przemyslig egyetlen, folyton előreigyekvő trénoszlop volt az út, amely Boroevics hadserege számára szállította a muníciót és élelmiszert. A pótlás ilyen körülmények közt lehetetlenné vált, s ami élelmiszer mégis felgyűlt a várban, azt meg kellett osztani az átvonuló sereggel. Közben lázasan dolgoztak a felrobbantott északi vasúti híd s ezzel a vasúti összeköttetés helyreállításán is, remélve, hogy a második ostrom kezdetéig a mihamarabb meginduló vasúti forgalom révén a Vár fölszerelésére elegendő idő lesz. A híd azonban csak október 23-ára készült el s az első vonat csak 25-én szaladt be Przemyslbe munícióval. A pótlásra így mindössze csak tíz nap állott rendelkezésre túl rövid idő arra, hogy a vár hosszú időre minden szükségessel elláthassa magát. November 12-én aztán bezárult az orosz gyűrű Przemysl körül.

 

 


Tartalék tábor Przemysl előtt.

Kuzmanek tábornok november 2-án felszólította a város lakosságát, hogy aki nem tudja bebizonyítani, hogy több hónapra való élelmiszerrel rendelkezik, az hagyja el az erősséget, az ostromzár kezdetén aztán elrendelte a készletek pontos beosztását s egyben megállapította a kenyér és a konzerv napi adagját. A várban fölös számban voltak lovak, s mivel a jelszó a takarékosság volt, decemberben ezeket lemészárolták. Az oroszok valahogy tudomást szereztek erről az intézkedésről s ezen a téves alapon kezdték hirdetni, hogy a várőrség éhezik, holott ekkor még nem voltak híjával az élelemnek.

A várnak mindenesetre tekintélyes védőserege volt, még ha számításon kívül hagyjuk is a katonai munkásokat és egészségügyi csapatokat. A vitéz sereg többségét magyar katonák alkották. Részint a hadvezetőség közleményeiből, részint a megjelent s repülőpostán érkezett levelekből kitűnt, hogy Przemysl védőseregének zöme a Tamássy Árpád altábornagy parancsnoksága alatt álló 23. honvéd gyalogos hadosztály csapataiból kerüli ki és a hadosztály kötelékébe a békéscsabai 2. honvédgyalogezred, a szegedi 5. honvédgyalogezred, a verseci 7. honvédgyalogezred és a lugosi 8. honvédgyalogezred tartozott. Ezeknek az ezredeknek 2—3 zászlóaljuk volt, legénységüket Békés, Arad, Csongrád, Torontó, Temes és Krassó-Szörény megyéből egészítették ki. A felsorolt ezredeken kívül Magyarországból a várban voltak az Észak-Magyarországon kiegészített népfőlkelő gyalogezredek is. A kassai 9., a miskolci 10., a munkácsi 11. és a besztercebányai 16. népfölkelő gyalogezred tisztjeitől is számos levelet közöltek a lapok. Az ide beosztott népfölkelők Abaúj, Torna, Szepes, Sáros, Zemplén, Ung, Bereg, Borsod, Gömör-Kishont, Zólyom, Nógrád és Hont megyék területéről vonultak be az említett ezredekhez. Benn volt még a várban a zalamegyei 6. népfölkelő huszár- osztály és a honvédhuszárok közül a szabadkai 4. honvédhuszárezred 1. és 2. százada is, mely utóbbinak a legénysége Bács-Bodrog és Pest vármegye • területéről való.

Az ostromlott vár élete.

Az oroszok 1914. évi november 12-én befejezték a przemysli vár második körülzárását, s megkezdődött a kölcsönös tüzérségi harc, egyelőre mind a két részen csekély buzgalommal. Csak november utolsó napjaiban vállalkozott a vár főtartaléka Tamássy altábornagy vezetésével kitörésre s ettől fogva gyakrabban megismétlődtek a kitörések. Az elsők kevés veszteséggel jártak, mert, az oroszok nem bocsátkoztak komolyabb harcokba. Ezeknél a támadásoknál Tamássy altábornagy óriási alakját mindig az első sorokban látták.

Kuznianek tábornok december 1-én szikratáviratból megtudta, hogy egy seregünk a Latorca völgyéből észak felé nyomult előre és egyre nagyobb tért nyer. Ezzel a támadással megakadályozták az oroszokat abban, hogy további haderőket vessenek Limanova felé. A przemysli helyőrség megértette a pillanat fontosságát s mindent elkövetett, hogy ellenséges haderőket lekössön. A körülzárt haderő december 12-étől 15-éig megismételte kitöréseit különösen a verseci 7. honvédgyalogezred Molnár alezredes vezetésével tüntette ki magát és egyik orosz hadállást a másik után foglalta el. Az ostromlott hadsereg elérte a célját, hadseregünk Limanova mellett fényes diadalt aratott.

Az izgalmas órák után nyugalmasabb percek következtek. A tüzérségi harc álmosan folyt tovább, talán azért, mert az oroszok még mindig nem rendelkeztek nehéz mozsarakkal és ágyúkkal, vagy azért, mert hadiszer hiányában szenvedtek. Repülőink megállapították, hogy az orosz hadállások folytonosan egyformák maradtak. December 19-én, az orosz Miklós napon, az ellenség nagy ünnepet ült. Még előőrseink is hallották a zenét. Az éjjel folyamán néhány, inkább részeg, mint bátor orosz meg akarta érdemelni a György- keresztet és négy-ötszázas csoportokban támadást kísérelt meg a Viar-folyó mentén. A dolog négy-öt perc alatt el volt intézve. Ugyanez alkalommal a mi embereink elfogtak egy orosz postakocsist, aki leveleket vitt az ellenséges táborba. A várparancsnokság, természetesen, elolvasta a leveleket. Legérdekesebb volt köztük egy orosz tartalékos katonának a levele, amely körülbelül így szólott:

A przemysli védősereg által zsákmányolt orosz ballonűző ágyú


Kedves feleségem A Kárpátokban voltam és innen Przemysl elé hoztak. Ez rettenetes vár, amelynek sok temploma és három püspöke van. A templomokban egész nap égnek a gyertyák. A várparancsnoka óriási nagy ember (Tamássy), nincs az a golyó, amely megölhetné. Éhezünk és folytonosan rettegünk az osztrák és magyar ágyúktól. Korán és későn találnak bennünket golyóik. Sohasem leszünk képesek a várat elfoglalni, mert a przemysli Szent Szűz erősebb a censtochauinúl és minden éjjel három püspök könyörög hozzá.

A karácsonyi ünnepel az Összes várbeli csapattestek és intézetek ájtatosan és örvendezve ülték meg. Mindenütt karácsonyfákat állítottak. Az oroszok számtalan példányban nyomtatott levelet küldtek

«Przemysl erőd hősies vélelmezőinek — írták — vidám és boldog karácsonyt kívánunk. Béke legyen a földön és boldogság az embereknek. Ez legőszintébb és legbensőbb kívánságunk.»

A karácsonyi ünnepeken az oroszok részéről egyetlen lövés sem történt. A várban pedig Várkonyi Béla hegedűs két berlini művésszel jótékony hangversenyt rendezett.

Épp- oly kevéssé zavarták meg a szilveszteri hangulatot. A védelmezők elhatározták, hogy az oroszok nemes viselkedését meg fogják hálálni, és hogy az orosz karácsonyi ünnepet a fegyverek nyugalmával fogják szentté lenni. Sőt a mi legényeink apró karácsonyfákat ajándékozlak az orosz előőrsöknek almával, ajókás dobozokkal és hurkával. Az orosz előőrsök eljöttek az ajándékért s bántatlanul távoztak.

 


Orosz fogoly bajtársa fejsebét kötözi. (Kilophot, Wien XIX)

 

Az orosz Szilveszter-napon estefelé egy orosz aviatikus jött Moszciszka felől és három bombát dobott le, melyek a lipovicai erdőbe estek és nem tettek kárt.

Január 12-ike fehér nap volt: sem a mi ágyink, sem az oroszok nem tettek egyetlen lövést. Az orosz újév napján orosz tisztek parlamentér-lobogóval megjelentek a várban és hálás köszönetet mondtak a nyugalomért, amit a védők az ünnepnapokon az ostromlóknak megengedtek.

A mikor az oroszok első ízben voltak Przemysl előtt, elegendő tüzérségi előkészítés nélkül erőszakos támadást kíséreltek meg a vár ellen, s ez alkalommal, saját állításuk szerint hatvanezer embert vesztettek el. Úgy látszik, hogy ettől kijózanodtak és most más taktikát követtek. Nagy körben táboroztak Przemysl kőrül, minden kirohanás elől meghátráltak, s ha harcba bocsátkoztak, ezt csak jelentéktelen erőkkel tették. Az volt a szándékuk, hogy a várat kiéheztessék.

A vár tisztjei és legényei a háborús időnek megfelelően nagyobb fizetést és zsoldot kaptak, de alig nyílt alkalmuk a pénz elköltésére. Néhány kereskedő már régen eladta minden holmiját és lassankint valamennyien bezárták üzletüket. A pénz elvesztette minden értékét. Eleség vagy szappan pénzért egyáltalában nem volt kapható, mert csak a várparancsnokság rendelkezett készletekkel s ezeket a készleteket csak a katonai konyháknak szolgáltatták ki. Aki tojást akart, annak lisztet, rizst vagy zsírt kellett érte fölajánlani. Azok a kereskedők, akiknek fényűzési tárgyai voltak nagyszerű üzleteket csináltak. Az ékszerkereskedőnek, órásnak, díszműáru-kereskedőnek minden kívánt összeget megfizettek. Így aztán a kereskedők azt mondták. hogy soha sem volt annyi pénzük, mint az ostrom alatt. Rendkívül értékes cikk volt a tej. Csak kevés tehén volt és tejük a betegeknek volt rendelve. Egészséges emberek egyáltalában nem kaphattak tejet. A kávéházakban rendkívül eleven élet volt. Minthogy az ellenség alig támadt, a tisztek legnagyobb részének nem akadt dolga és idejük jórészét a billiárdasztalnál vagy sakkjátékkal töltik. Az emberek — írta levélben a védősereg egy katonája — teát isznak rummal, feketekávét sűrített tejjel és mindegyik csészéhez három apró kockacukrot kapnak. Második csészével senkinek sem szabad adni. Aki nem éri be cukoradagjával, annak várnia kell, míg valamelyik társa megkönyörül rajta és egy kockacukrot ad neki. A nagy pénzbőség következtében minden jótékony célú mulatságon zsúfolásig megtelnek a termek s kiváló eredménnyel járó gyűjtések vannak az özvegyeknek és árváknak.

Így folyt az élet Przemyslben veszedelmek és baj, jelentősebb harcok és veszteségek nélkül csaknem a tél végéig. A hatalmas helyőrség megbarátkozott a város lakosságával s ezzel együtt remélte, hogy el fog érkezni a szabadulás órája. Az aviatikusok szorgalmasan látogatták a várat, levelet hoztak, vittek s különösen sok orvosi szert juttattak be a várba. Ezen kívül a parancsnokság dróttalan távíró útján is összeköttetésben volt Krakkóval és Béccsel. Ami hír így eljutott Przemyslbe, azt közölték a Tábori Újságban, egy eleven kis lapban, melyben elbeszélések, költemények is jelentek meg.

Az utolsó napok.

Szemtanúk és szakértők megegyeznek abban, hogy Przemysl várának szorult helyzete a legkülönösebb és a legértékesebb sajátságokat váltotta ki Kuzmanek tábornokból, olyanokat is, melyek egyáltalában nem érintik a haditudományokat. Így elsősorban rendkívüli bölcsességet árult el abban, hogy meghatározott készletekből hónapokon át miként ke1l táplálni egy nagyvárost, melynek a népessége százezer fővel megszaporodott, táplálni úgy, hogy az egész vonalon érvényesüljön a takarékosság legszigorúbb elve, de egyben az emberiességnek a nagyszámú betegekkel és gyermekekkel szemben való követelménye is. Azt mondják, hogy a tábornok már novemberben kiszámította, hogy meddig tarthatja a várat és egyetlen napot sem tévedett. Ez a legjellemzőbb bizonysága a fegyelemnek, mely a körülzárt várban uralkodott.

Február közepén egymásután kezdtek eltűnni a szükséges élelmiszerek a fogyasztásból, s ami eltűnt a bakák menázsijából, az nem volt látható a parancsnok s a tisztek asztalán sem. Lóhús volt mindvégig, de a kenyérből eltűnt a búza, sőt később a zab is. Március elején már éhezett mindenki a várban, a katonaság ép úgy, mint a polgári lakosság, de azért az elégületlenségnek nyoma sem volt. A betegek száma, kiket az éhség, vagy a rossz táplálék vert le a lábukról, százszámra szaporodott, mind több házat kellett átalakítani kórháznak, de azért kitartott mindenki lelkesültségében, a polgár ép úgy, mint a katona.

A polgári lakosságról, írta egy haditudósító, azt mondta Kuzmanek, hogy a védősereghez méltó módon viselkedett. Mikor az oroszok messzehordó ágyúi megérkeztek a vár alá, első dolguk volt gránátokat röpíteni a város kellő közepébe. A város lakossága nem bújt el a gránátok elől. Az ostrom alatt a közönség megtartotta régi sétaóráit és korzóhelyeit. Ez nem magyarázható mással, mint azzal a kétségbevonhatatlan ténnyel, hogy az az éhező embertömeg. mely negyedik hónapja kínlódott már Przemyslben, katonaság és polgárság együtt, a martirium lelkesedésének, a végsőkig felfokozott és minden nap újabb kínjaival csak lázasabbá váló rajongásnak olyan erős szuggesztiója alatt élt, mely példátlan a maga nemében. Kuzmanek hálás volt a polgárságnak ezért a viselkedéséért. Atyai gonddal támogatta őket, mindent megtett sorsuk javításáért, sőt az ínség napjaiban a katonai raktárakból ugyanazt adta nekik, amit a katonák kaptak. Persze, ők még így is jobban bírták az ínséget, mint a katonák, meri ők fáradalmak nélkül éheztek. Lakásaikban melegedhettek akkor, mikor katonáink napokat töltöttek az előretolt lövészárkokban.

A megadás előtt lévő várból utolsónak Lehmann kapitány Stanger hadnaggyal együtt távozott repülőgépén. Lehmann kapitány társával együtt szerencsésen megérkezett a főhadiszállásra, ahol részletesen beszámolt a vár utolsó napjairól. Az ő előadásából ismerjük jórészt e szomorú napok történetét, melyet itt elmondunk.

 


Lehmán kapitány a sajtóhadiszálláson elbeszéli élményeit. (Kilophot, Wien XIX.

 


Az ínség úgy nőtt, oly rohamosan, mint az árnyék nyári délután. Március közepén már százával hullottak el az emberek s a legutolsó nyolc napban huszonnyolcezer beteg került a kórházba, sok ember meghalt, mert a szigorú tilalom ellenére a legutolsó készletmaradvánnyal mohón akarta csillapítani marcangoló éhségét. Szegény, beteg népfölkelők, akik az úton összeroskadtak, megpróbálták a fölkelést és a tisztelgést, valahányszor egy tiszt ment el mellettük. A fegyelem és a nagyszerű katonai szellem ekkora fokát szóval nem is lehet elegendőképen dicsérni. Katonáink az éhezéstől annyira elveszítették erejüket, hogy az utolsó kitörésnél hét kilométernyi utal hét óra alatt tettek meg. A nélkülözés és a nehéz szolgálat fáradalma következtében a legutóbbi időben amúgy is naponta kétszáz ember halt meg és mindennek ellenére ezek a hősök még visszavonulásuk után is teljes negyvennyolc órán keresztül sikeresen küzdöttek az oroszoknak most megindult, egyenesen dühös támadása ellen. Két napon és két éjszakán át Przemysl minden erődműve szakadatlan rettenetes úgyútüzelést állott ki, de minden éjjeli rohamtámadás ellenére sem tudták az oroszok a vár egyetlen erődjét sem elfoglalni, jóllehet a védősereg katonái a kihirdetett várparancs következtében teljesen tisztában voltak a helyzettel, tudták, hogy a készlet végképpen elfogyott

Március 18-án este megkérdezték a csapatokat, ki akar részt venni a másnap reggelre Tamássy altábornagy vezetésévet tervezett kirohanásban. Ahány magyar zászlóalja volt a várnak, az mind jelentkezett. A kitörés a holtra csigázott, éhségtől támolygó emberek utolsó regébe illő erőfeszítése, megtörtént másnap reggel, Hét órán át viaskodtak rettentő elkeseredéssel, — de ami célt szolgálni akartak, azt nem érték el. Az ellenségen nem vághatták át magukat s vissza kellett térniük a várba. A kirohanásnál a honvédeket Szakmáry ezredes vezette.

 


Tamássv Árpád altábornagy.

 

Vele együtt vonult ki egy landwher-gyalogezred Kralicsek ezredes paracsnoksága alatt. Ennek a két katonának a példája adhatta meg a legénységnek azt a már nem is földi erőt, amellyel a hétórás harcot a hétórás menetelés után megvívta. Mind a kettő mindenütt elől járt. Szakmáry honvédezredes minden fegyverét otthon hagyta és egy sétapálcával állt ezrede élére, mikor a honvédeket utolsó támadásra indította az orosz védőfal felé. Az egész úton biztatta, lelkesítette, bátorította, támogatta őket. Mikor harcvonalba fejlődtek és az első orosz tömeget meglátták, Szakmáry ezredes a levegőbe emelte sétapálcáját és ezt kiáltotta harsogó hangon honvédei felé

Honvédek! Mind jöjjetek velem! Csak elibém ne menjen egy se!

Amint ezt kimondta, az ellenség felé fordult és három gépfegyvergolyót kapott a szájába. Az ezredet tovább vezette. Rövid idővel azután ismét gépfegyvergolyó érte. Súlyos sebeivel elbukott, harcképtelenné vált.

Ennél a rettenetes kirohanásnál tízezer emberrel csökkent meg a vár védőinek száma.

Említettük, hogy a várat utolsónak Lehmann kapitány hagyta el repülőgépen, Stanger pilóta-hadnagy társaságában. Lehmann kapitány előadását érdekesen egészítette ki Stanger hadnagy, aki a következő megindító sorokat írta Kuzmanek tábornoknál tett búcsúlátogatásáról

Mihelyt leszállottam, azonnal a várparancsnokhoz mentem; ahol leírhatatlan ujjongással fogadtak. Nem csoda, hiszen a derék körülzárt sereg számára elhoztam a postát. az utolsó postát hazulról Jelentkeztem Kuzmanek várparancsnoknál. A beszélgetés folyamán a tábornok felolvasta nekem az uralkodónak azt a két táviratát, amelyet a legutóbbi kitörés alkalmából kapott. Sohasem fogom elfelejteni, amikor a hősies parancsnok könnyel a szemében ezt mondta nekem

Látja, Stanger, ez az eredménye éjjel ás nappal öt hónapon át folytatott harcunknak. Nem az ellenség győz le bennünket, az éhség elől kellett meghátrálnunk!

Csaknem sírva fakadtam és összeszorult a torkom, amikor parancsnok búcsúzóul kezet nyújtott és e szavakat intézte hozzám

Talán Ön lesz az egyetlen közülünk, aki remélhetőleg kijut ebből a várból. Beszélje el, hogy mit látott itt, hadd tudják meg az emberek, hogy mit szenvedtünk és legyenek meggyőződve, hogy a legutolsó pillanatig harcoltunk ás híven teljesítettük kötelességünket.

Távoztam a várparancsnokságtól és a 11. repülőszázad jól ismert szállására mentem. A tisztek közül, akik állandóan a várban időztek, már csak Lehmann kapitányt találtam ott. A többi már március 18-án kirepült. Már amikor a városon áthaladtam, körülbelül délután négy óra volt, a vár minden oldaláról szüntelen harci lárma hallatszott: Nagy számmal hullottak le gránátok és shrapnellek és az utcán, amelyen alig volt ember látható, az épületek között robbantak szét. Este tíz óra felé elbúcsúztam derék bajtársaimtól. Mindegyikük még üdvözletet adott át nekem ismerősei számára és levelezőlapot szeretteinek. Hazamenet feltűnt nekem, hogy a rendőrlegénység az egész polgári lakosságot kiszállította a házakból és ezeket a szegény, kiéhezett embereket a város utcáin át lopódzva egy bizonyos helyre vezette. Kérdezősködésemre megtudtam, hogy a Tatárdombra vezették őket. A házak valamennyi ablakát és ajtaját kinyitották. Ez készülődés volt a vár elpusztítására.

A repülőtanyára érkezvén. lefeküdtem, hogy még jól kipihenjem magam, mert azt a parancsot kaptam, hogy másnap vagy reggel hat órakor, vagy csak hat óra után repüljek el. De alvásra gondolni sem lehetett. Az ágyúdörej inkább erősbödött. nemhogy gyengült volna. A helyzet még kellemetlenebbé vált, amikor hirtelen két rettenetes robbanás hallatszott és lakásunk valamennyi ablaka csörömpölve összetört. Két nehéz tizennyolc centiméteres gránát zuhant le a kertbe és ezek robbanásának ereje tört-zúzott mindent. Repülőgépemet már délután előre elkészítettem a másnapi útra. Jóllehet az oroszok, akik kötött léghajójukról az egész repülőteret áttekinthették, a repülőteret először kétszáz-háromszáz shrapnellel, azután százharmincnyolc darab 18 centiméteres gránáttal árasztották el, gépem mégis teljesen sértetlen maradt. Hajnali három órakor Lehmann kapitány felkeltett. Lehmann kapitánnyal kellett az utolsó kirepülést a várból megtennem.

*

 


Egészségügyi katonák tábori tűz mellett a harcvonal mögött

 


Kusmanek altábornagy Przemysl parancsnoka, törzskarával

Balról Jobbra. Felső sor: Zimmermann Alajos, Ulbrich Ludolf főhadnagyok, Schlegel Herbert, Nachuta Alfréd, Ausplitz György, Schanzer Béla hadnagyok. Középső sor: Puchner András, Hölzer Félix főhadnagyok, Luksch Alfréd százados, Tkalezzewich József báró alhadbiztos, trabensteini Kurz József százados, de Pont Hugó báró százados, Messíg Rezső hadnagy, Schnabl Gusztáv báró kadét. Alsó sor: Blazovsky Wladimir lovag főhadnagy, Kurz Hubert százados, Rausch Alajos hadbiztos, burgneustetteni Kusmanek Hermann altábornagy, Hubert Ottokár alezredes, Zwiedinek Frigyes, Kubik Gusztáv századosok

 

 

Három levél következik még itt. Egy tüzérhadnagy küldte március 17., 18. és 19-iki kelettel a pusztulásnak indult várból.

 

A március 17-én kelt levél a többi közt ezt mondja:

Ma este előőrseink az ellenségnek rendkívül élénk mozgását figyelték meg. Egy előőrsünknek, egy altisztnek sikerült messzire előrejutnia az ellenséges erődvonalhoz és nemsokára fontos szerepe volt a telefonnak. Üzenet jött, hogy legyünk készen a harcra. Nem is tartott sokáig és már elkezdődött. Először orosz világító rakéták repültek föl, azután fényszóróik kezdtek működni. Kissé kényelmetlenül éreztük magunkat, nem mintha féltünk volna, hanem mert tudtuk, hogy erőnk utolsó maradványát kell összeszednünk. Azután a mi oldalunkról is elkezdtek dolgozni a fényszórók. Állásaink előtt egyes lövések hallatszottak, azután szünet volt. Majd sortűz hallatszott, mire mindkét részről szünetlenül követték egymást a lövések: Úgy hogy az erődök reszkettek, mintha fából volnának és nem betonból. Az oroszok két rohamot kíséreltek meg, de még a külső művek legszélsőbb erődítményéhez sem juthattak el, Azután, úgy látszott, mintha általános rohamot merészelnének. Az egész harc a mi tüzelésünkben összeomlott. Reggel felé nyugalom volt. Rettenetesen fáradtak voltunk.

 


Hoen vezérőrnagy (Jobbról) ős Uzelac ezredes (balról) Lehmann kapitánnyal (középen) beszélget. (Kilophot, Wien XIX,)

 

A március 18-án írott sorok így szólnak:

Egy nehéz tábori mozsár talpán írok. Minden pillanatban várom a jelt a lövésre. Az ágyú meg van töltve, az irány meg van adva. Csak a szükséges nyomás és a föld ismét meginog a lábunk alatt. A várparancsnok ma hadseregparancsot adott ki: holnap kitörés lesz. Kuzmanek meg akarja kísérelni, hogy áttörje magát. Nekünk tévútra kelt vezetnünk az ellenséget. Abba kell hagynom az írást: megyünk az ebédért... Sok bizonyára nem lesz!

Végül a március 19-én írott új levél a vár hősies védőseregének tragédiájáról szól:

A kitörés megtörtént, jelentékeny sikerünk nem volt. Katonáink még nálunk is ritka bravúrral verekedtek, de nagyon is túlerős ellenség állott velük szemben és vissza kellett vonulniuk. A mi tüzelésünknek azonban mégis megvolt a sikere és az ellenség, úgy látszik, sokáig nem tudta, hogyan is áll a dolog valójában. Ágyúink rengeteg munkát végeztek, és pedig mint éppen az imént megtudtuk, legutoljára. A parancsnok már kiadta rendeleteit, azután az utászcsapatok kezdik meg munkájukat. Á robbanások dörejéből csak füst és tűz, kő és por lesz. Az ágyúk legnagyobb részét már használhatatlanná tettük. Aki tüzéreinket látta ebben a munkában, annak összeszorult a szíve. Bármennyire elfásították is a legutóbbi napok szenvedései. Holnap az átadás napja lesz, azután jön az utazás. Hová? Bizonyára Szibériába. Hogy ennek így kellett történnie és nincs is semmi kilátás arra a reményre, hogy nemsokára hazajuthatunk. Nincs célja, hogy tovább írjak! Vajon egyáltalán haza jut-e ez a levél? A repülők átveszik az elszállításra. Bár csak meglátnák ismét hazánkat!

A vár átadása.

Márczius 22-én gyászkerettel öveztük Przemysl nevét, melyre már ráaggattuk büszkeségünknek, elismerésünknek minden virágát. Nem volt soha vár, mely jobban helytállott, soha védősereg, mely tovább dacolt volna az ínség fogával. A vár a megsemmisülésbe, katonái a fogságba bucsuztató szóval mentek, mely mindenkor fölmenti őket a vád alól s mely megvitte nekik hősi kitartásukért öreg királyunk köszönetét és elismerését. Ugyanis Kuzmanek tábornok a március 19-i kirohanásról dróttalan távirón jelentést tett a királynak is, kitől másnap, március 20-án a következő radiogramm érkezett:

Noha nagyon fájdalmasan érint, hogy a przemysli védősereg merész áttörési kísérlete az ellenség túlerején megtört, mégis bánatos büszkeséggel tekintek a derék vitézek példátlan önfeláldozására, akiknek nem adatott meg a siker. Mindazoknak, akik ott harcoltak, a legszívesebben köszönöm a hőstettet és áldom azok dicső emlékét, akik életüket áldozták a becsület mezején. Még a legtávolabbi jövőben is világszerte hirdetni fogja a történelem, mit vittek véghez Ausziria és Magyarország harcosai Przemysl várának elszánt védelmében. Állhatatosak és hősök voltak véges-végig.

Ferenc József.

 

A várparancsnok e távirathoz a következő szavakat fűzte:

— Katonák! Ennél nagyobb elismerésre magatartástok és tetteitek nem találhattak. Legyetek mindenha méltóak az elismerésre!

Március 21-én este, — mint Lehmarin kapitány előadásából tudjuk, — Kuzmanek tábornok megtette utolsó intézkedéseit. Elrendelte, hogy hajnali öt órakor a gyalogság kiüríti az egyes erődöket és helyet foglal az úgynevezett közművekben, azokban a sáncokkal és falakkal kiépített állásokban, amelyek a páncélerődöket egymással összekötik. Itt minden erejét a legvégsőkig felhasználva feltartóztatja az erődök közé benyomulni igyekvő orosz gyalogságot. Ugyanekkor, pontban hajnali öt órakor az árkász-csapatok elkezdik az erődök felrobbantását.

A parancsot percnyi pontossággal hajtották végre. A robbantás az északi részen kezdődött és elsőnek a II/A erőd repült a levegőbe, majd pedig a sokat emlegetett I/1. erőd, mely a várőv délkeleti sarkán állott. Ez az egyszerre két távoli ponton történt robbanás egy időre elnémította az oroszokat, hogy aztán koncentrált támadást intézzenek a nyugati oldal ellen, ahol magyar népfölkelők állottak. Irtóztató tűz alá fogták népfölkelőinket, bömböltek az orosz ágyúk, kattogtak gépfegyvereik s ugyanekkor gyalogságuk rohamra ment. A még ép erődök tüzérsége ekkor már csak régi típusú ágyúkkal dolgozhatott, mert a modern ágyúkat Kuzmanek elvitette s azokat is felrobbanttatta, A népfölkelők rendületlenül állották a borzalmas harcot s leírhatatlan hősiességgel küzdöttek, — mint egy újságíró mondta, — a történelem egyetlen mondatáért: azért, hogy Przemyslt nem vették be az oroszok, hanem éhínségében megadta magát.

 


Csapataink által összelőtt erődmű.

 

 

És ez az utolsó harc is a mi javunkra dőlt el, a népfölkelők megállották helyüket mindaddig, míg benn az erősségben be nem fejeződött a rombolás műve. Végül a lőportornyok repültek a levegőbe és a három híd zuhant bele a Szan folyóba Przemysl meghalt. Ekkor minden felrobbantott erőd romhalmazának tetején egy-egy tisztünk jelent meg fehér kendővel s így szólt a feléje közeledő orosz tiszthez;

Őkegyelmessége nem tarthatja tovább a várat az élelem hiánya miatt és minden egyebet rábíz az ellenség lovagiasságára.

Lehmann kapitány kísérője, Stanger pilóta-hadnagy a vár utolsó óráiról, a nagyszabású látványról, melyet a rettentő pusztulás nyújtott, a következőket írta:

— Olyan látványnak lettünk a tanúi, amely borzalmas és mégis oly páratlan szépségű, végtelenül szomorú és mégis oly fenséges nagyságú, hogy nagyszerűbb nem lehetett Herkulánum és Pompeji pusztulása sem. Mintha a vár helyőrsége csak éppen még a mi elrepülésünket várta volna, hogy megmutassa nekünk milyen kötelességtudással teljesíti a legutolsó parancsokat: amikor körülbelül száz méternyi magasságban voltunk, tűzoszlopok kezdtek fölcsapni a városból, itt is, ott is és azután mindenütt megkezdődött a recsegés, ropogás, robbanás. Tűz és füst töltötte meg a levegőt, földtömegek, épületrészek repültek a magasba, ahol nagy porfelhőkké egyesültek, amelyek még nem oszlottak szét, amikor már ismét új füst-, tűz- és földtömegek röpültek a magasba. A városon keresztül repültem és háromszáz méternyi magasságban éppen egy híd fölé érkeztem, amikor ez a híd rettenetes ropogással a szó szoros értelmében a levegőbe röpült Nem túlzok, ha azt’ mondom, hogy a híd egyes roncsai felröpültek egész a mi gépünkig. Néhány pillanat múlva jobboldalt levegőbe röpült egy puskaporos raktár, amelynek fölrobbanását még rettenetesebb hatás kísérte.

Miután rövid ideig a város fölött repültünk, ellenszél támadt, amely arra kényszerített bennünket, hogy magasabbra menjünk és a külső erődművek felé vegyünk irányt. Csak néhány percig időztünk az elpusztuló város fölött és mégis az események olyan tömegét láttuk, a benyomások olyan gazdagságát szereztük, aminőre egész életünkben nem volt eset. Már a külső erődművek fölött voltunk. Még egyszer hátrapillantottam. A várost ekkor egyetlen, végtelennek látszó tűztengerbe láttam merülve. E lángokban, amelyek véresre festették a reggeli eget, halt meg a város és a vár, amely oly sokáig hősiesen dacolt az ellenség nagy túlerejével.

……Przemysl sorsa betelt. Az oroszok benyomultak a várba s valósággal meghatottan vették azt birtokukba. Az orosz parancsnok nyomban elrendelte, hogy Przemysl vitéz védőivel lovagias ellenfelet megillető módon bánjanak s Kuzmanek tábornoktól nem fogadta el leoldott kardját. Megkezdődött a hős sereg kivonulása, s mint később megtudtuk a przemysli hősöknek továbbra is kivételes bánásmódban volt részük az orosz fogságban.

 

Przemysl tadása előtt Lehmann kapitány és Sanger hadnagy, a két utolsó repülő elhagyja a várost és a magasból szemlélik az erődűk és lőszerkészletek felrobbantásának borzalmas képét.

 

 


Kuzmanek tábornokot Kievbe vitték, Tamássyt déli Oroszországba, a vár többi katonáját pedig nagy kerülővel Szibériába.

A várátadását kővető napon hadvezetőségünk a következő jelentést adta ki:

Przemysl romjait parancsra, előzetes fölszólítás és az ellenséggel való előzetes tárgyalás nélkül, az egész hadianyagnak régén és alaposan előkészített elpusztítása után adták át az ellenségnek. A létszám az ostrom utolsó hetében a kővetkező volt: 44.000 főnyi gyalogság és tüzérség (kétharmad részben népfölkelők), ebből levonandó mintegy 10.000 főnyi veszteség a március 19-diki, legutolsó kirohanáskor; 45.000 a hadi szolgáltatásokról szóló törvény alapján beállított és katonai ellátásban részesülő munkás, kocsis, lóápoló, azután a vasúti és távíró személyzet, végül 28,000 kórházi kezelésben lévő beteg és sebesült. A vár 1050 mindenféle kaliberű ágyúval volt fölszerelve, amelyek legnagyobb része egészen elavult típusú, 1861-ből és 1875-ből.

Frigyes főherceg, hadseregünk főparancsnoka pedig a vár elestekor a kővetkező hadseregparancsot bocsátotta ki:

Przemysl hősies védőserege négy és fél hónapi hősies harcok után, amelyek során a kíméletlen és kitartó, de mindenkor hasztalan támadó ellenség óriási veszteségeket szenvedett, miután még az utolsó időben is véresen visszaverte a vár erőszakos birtokbavételére, különösen március 20-án és 21-én éjjel-nappal intézett támadásokat, és még március 19-én utolsó erejének összeszedésével kísérletet tett, hogy a körülzáró túlerő gyűrűjét szétszakítsa, és éhségtől legyőzve, felsőbb rendeletre és az összes védőművek, hidak, fegyverek, lövőszerek és mindennemű hadiszer elpusztítása után Przemysl romjait átengedte az ellenségnek.

Bajtársi üdvözletünk és köszönetünk Przemysl le nem győzött hőseinek! Természeti erők és nem az ellenség győzte le őket. Az emberi erő végső határáig a hív kötelességteljesítés fennkölt példányképei lesznek szemünkben, Przemysl védelme örök időkre hadseregünk ragyogó, dicsőséggel teljes lapja lesz.

- -. Przemysl neve a vár átadásának napjától szint a rögeszméjévé vált az antant sajtójának. Az oroszoknak ezt a sikerét, melyet az ínség vívott ki számukra, úgy üdvözölték, mint a végső győzelmet. A későbbi események beigazolták, hogy Przemysl elestének fontosságát nem a hangulatkeltő antant- sajtó izélte meg helyesen, hanem a mi hadvezetőségünk, mely sietett kijelenteni, hogy az egyébként fájdalmas eset semmi hatással sincs a hadműveletek folytatására. Csakugyan, a körülzárt és tehetetlenségre kárhoztatott vár eleste semmivel sem rontotta meg harctéri helyzetünket és nem javította meg az oroszokét, mert pusztulásának pillanatában számunkra már nem volt több névnél, melyhez legszebb emlékei fűződnek a magyar vitézségnek. Elszorult szívvel láttuk akkor fogságba vonulni azokat a véreinket, kik Przemyslt világhíressé tették és magyar voltunk büszkeségének őrök forrásává, de fájdalmunkat enyhítette rendületlen hitünk, hogy győztes Magyarország lesz az, mely hazatérésükkor majd babérral fogadja őket.