Szégyellem, de
nem tudom, honnan van ez az írás. Egy könyv 160-163. oldalairól készült
fénymásolat tartalmazza. Remélem sikerül újból megtalálni az eredetit. Addig is
elnézést kérek a szerzőtől, hogy nem írtam ide a nevét.
6. Miért?
A krónikás leteszi
a tollat és elgondolkodik. Miért kellett mindennek megtörténnie, miért lett sok
ezer derék katona nagy temetője, az éhség és nyomorúság fészke Przemysl?
A múlt század
második felében kialakult nézetek szerint a nagy kiterjedésű övváraknak vagy
más elnevezéssel a táborváraknak a védelem feladata mellett a tábori hadseregek
hadműveleti bázisát is kellett alkotniuk. A szakemberek úgy vélték, hogy a vár
lövegeinek védelmében a hadsereg nyugodtan tud felkészülni a támadásra.
A gépi korszak
kialakulásával, az új, nagy hatású és nagy hatótávolságú fegyverek és a
repülőgépek megjelenésével a táborvárak az eléjük tűzött feladatnak egyre
kevésbé tudtak megfelelni. Kiderült, hogy a nagyobb megerődített helyek védelme
nagy erőfeszítéseket követel. Így az övváraknak az a szerepe, hogy katonai
szempontból fontos helyeket elzárjanak, addig, amíg a hadsereg ezeket a
pontokat ideiglenesen elhagyni kényszerül, megszűnt. Emellett aránytalanul nagy
saját erőt is igényeltek. Ez volt a helyzet Przemvslben
is, ahol végül is olyan erőket áldoztak fel, amelyek a váron kívül, a hadsereg
kötelékében sokkal nagyobb szolgálatot tehettek volna és eredményesebben lettek
volna alkalmazhatók. De nem felelt meg a przemysli
erődrendszer annak a célnak sem, hogy nagyobb ellenséges erőket kössön le, mert
az ellenség, ha néha néhány korlátozott célú támadással meg is támadta a várat,
ezt gyengébb, tartalékos állományú magasabbegységekkel
tette, a kiképzett első vonalbeli csapatokat a főerők kötelékében vonultatta
fel. Az osztrák- magyar hadvezetésnek a magára hagyott vár több gondot okozott,
mint amennyi előnyt teremtett az átkelőhelyek lezárásával és a védőőrség
időnkénti kitöréseivel. A vár egyáltalán nem volt magányos Sziget, amelyet
körülfogva hömpölygött tovább az ellenség áradata nyugat felé, és küzdelmét
nem, mint egy „magányos őrszem” vívta. A valóságban a vár helyzete szabta meg a
hadseregek hadműveleteit — és befolyásolta a vezetés döntéseit.
A vár már az
augusztus végi hadműveletek idején a hadsereg hadtápterületének körzetébe került,
sőt rövid idő múlva a harcok
színterének közelébe jutott. A hadiesemények közvetlenül is érintették
annyiban, hogy őrségének egy részét — mint láttuk kivonták és a tábori hadsereg
megerősítésére alkalmazták. Ehhez járult még, hogy ellenséges rajtaütés is
fenyegette a várat, mert a vezérkar „hadászkodása”
következtében az I. hadsereg és
főerők között keletkezett rést az orosz lovashadtestek
könnyen kihasználhatták volna. Hogy ez nem történt meg, az nem az osztrák
magyar hadsereg-főparancsnokságon múlott.
Az erődöv
fontossága igaziban csak akkor került előtérbe, amikor a hadseregek a
szerencsétlen végű lembergi csata után visszavonulni kényszerültek. A vár ekkor
valóban lelassította az ellenség előretörését, de megállítani nem tudta.
Mindenesetre komolyan korlátozta az oroszokat, akiknek nem maradt idejük, hogy
október elején ezt az akadályt elhárítsák.
A második
körülzárás idején megváltozott a helyzet. A hadseregek visszavonulása nem volt
olyan pánikszerű, mint szeptemberben. Az osztrák—magyar hadseregek viszonylag
jó rendben, rendezetten vonultak vissza és az oroszok előretörésének
lelassításához nem volt szükség az erődrendszerre. A szeptemberi harcok még
aránylag kis területen folytak, a várat az oroszok nehezen kerülhették ki.
Novemberben azonban mát a tevékenység színtere kibővült, a magában álló vár
jelentősége a Keleti-tengertől a román határig terjedő arcvonalon erősen
lecsökkent. A fő események nem a vár körzetében, hanem attól messze történtek, nem volt várható tehát, hogy a vár
komoly ellenséges erőket fog lekötni. Mindennek arra kellett volna ösztönöznie
az osztrák magyar hadvezetést, hogy fontolóra vegye a vár esetleges
kiürítésének lehetőségét. Ezt annál is inkább meg kellett volna tennie, mert a második körülzárás előtt
sokkal kevésbé volt meg a lehetősége egy későbbi felmentésnek, mint a
szeptemberi visszavonuláskor. A vezetésnek Galíciából minden nélkülözhető erőt
a döntés színhelyére kellett összpontosítania. A vár felmentése ilyen
körülmények között csak hosszadalmas átcsoportosítások után válhatott
volna valóra.
Mindezek
indokolttá tehették volna a vár erődítményeinek elpusztítását és a védősereg
kivonását. Ebben az esetben a romoknak az oroszok nem vehettek volna hasznát,
az osztrák magyar tábori hadseregek viszont kb. 130 00 fővel erősödtek volna meg.
Tény, hogy a vár
bizonyos nagyságú ellenséges erőket továbbra is leköthetett, es meggátolhatta, hogy az oroszok a San folyó
átjáróit használhassák, de ezzel szemben nagy létszámú saját erőket is lekötött anélkül, hogy
megakadályozhatta volna az ellenséget a várat kikerülő utánszállítási utak
berendezésében. A var tartása mellett egyetlen indok volt: őrsége
kirohanásaival segíthette tábori hadseregek küzdelmet és nyugtalaníthatta az oroszok hadtápterületét. De ez az
indok is csak addig érvényes, amíg lehetőség van a hadseregek támadó
hadműveleteire. Hia ez elmarad, a vár menthetetlenné
válik.
Ha ezeket a
tényeket vizsgáljuk. nem hallgathatjuk el azt a véleményünket, hogy az újabb
körülzáráshoz vezető döntés a lehető legrosszabb volt, mert kockára tette több
mint százezer ember sorsát és a vár értékes hadianyagát. Az elhatározást végül
is nem katonai, hanem politikai okok befolyásolták. A Monarchia politikai, de
katonai vezetése sem hagyhatta figyelmen kívül azt a hatást, amelyet az erődített
város feladása gyakorolt volna a semleges Romániára, de főleg Olaszországra.
Sem Bécsben, sem Teschenben nem értették meg, hogy a
táborvár önkéntes kiürítése és gyors visszafoglalása politikailag sokkal kisebb hátrányokkal járt volna, mint az, ami végeredményben bekövetkezett. Végső soron a
vár felmentésének szándéka minden mást megelőzött a hadvezetés terveiben. Ezért
erőltették a katonailag teljesen kilátástalan és indokolatlan kárpáti
hadműveletet, ezért áldoztak a felmentés érdekében rengeteg katonát, fegyvert,
felszerelést és más anyagokat. Ennek meghiúsulása és a vár kényszerű feladása
politikailag sokkal rosszabb helyzetet teremtett a Monarchia számára, mintha
önként ürítette volna ki azt.
A przemysli tragédiát elemző első világháború
utáni munkák a vár elestének okául kizárólag az éhséget, kimerülést, a harcérték csökkenését említették, de a hibás
politikai és katonai döntésről jóformán alig szóltak, pedig a vereségért
elsősorban a rövidlátó politikusok és a tehetségtelen „hadászkodó”
vezérkar a felelősek.
Przemysl védői a
dilettáns hadvezetés áldozatai voltak.
Munkámban
elsősorban a Hadtörténeti Intézet levéltárában
levő eddig kiadatlan dokumentumokra támaszkodtam.
A kutatást nagyon megnehezítette az a tény, hogy az iratanvag
jelentős részét a vár átadásakor
megsemmisítették, csak az maradt meg,
amelyet egyesek a parancsot megszegve ismerős családoknál elrejtettek. Ezek egy részét a przemysli
múzeum levéltára őrzi. Lehetnek még
okmányok ismeretlen családi levéltárakban is, de elrejtett iratok elpusztulhattak
a második világháború viharában is, amely többször szántott végig a városon és környékén.
Hasznosan
forgattam az egykori Magyar Királyi Hadilevéltárnak a szakirodalomban
„tízkötetesnek” nevezett első világháborús hivatalos munkája megfelelő köteteit
is. Átnéztem naplókat, visszaemlékezéseket, könyveket.