Szégyellem, de nem tudom, honnan van ez az írás. Egy könyv 160-163. oldalairól készült fénymásolat tartalmazza. Remélem sikerül újból megtalálni az eredetit. Addig is elnézést kérek a szerzőtől, hogy nem írtam ide a nevét.

6. Miért?

A krónikás leteszi a tollat és elgondolkodik. Miért kellett mindennek megtörténnie, miért lett sok ezer derék katona nagy temetője, az éhség és nyomorúság fészke Przemysl?

A múlt század második felében kialakult nézetek szerint a nagy kiterjedésű övváraknak vagy más elnevezéssel a táborváraknak a védelem feladata mellett a tábori hadseregek hadműveleti bázisát is kellett alkotniuk. A szakemberek úgy vélték, hogy a vár lövegeinek védelmében a hadsereg nyugodtan tud felkészülni a támadásra.

A gépi korszak kialakulásával, az új, nagy hatású és nagy hatótávolságú fegyverek és a repülőgépek megjelenésével a táborvárak az eléjük tűzött feladatnak egyre kevésbé tudtak megfelelni. Kiderült, hogy a nagyobb megerődített helyek védelme nagy erőfeszítéseket követel. Így az övváraknak az a szerepe, hogy katonai szempontból fontos helyeket elzárjanak, addig, amíg a hadsereg ezeket a pontokat ideiglenesen elhagyni kényszerül, megszűnt. Emellett aránytalanul nagy saját erőt is igényeltek. Ez volt a helyzet Przemvslben is, ahol végül is olyan erőket áldoztak fel, amelyek a váron kívül, a hadsereg kötelékében sokkal nagyobb szolgálatot tehettek volna és eredményesebben lettek volna alkalmazhatók. De nem felelt meg a przemysli erődrendszer annak a célnak sem, hogy nagyobb ellenséges erőket kössön le, mert az ellenség, ha néha néhány korlátozott célú támadással meg is támadta a várat, ezt gyengébb, tartalékos állományú magasabbegységekkel tette, a kiképzett első vonalbeli csapatokat a főerők kötelékében vonultatta fel. Az osztrák- magyar hadvezetésnek a magára hagyott vár több gondot okozott, mint amennyi előnyt teremtett az átkelőhelyek lezárásával és a védőőrség időnkénti kitöréseivel. A vár egyáltalán nem volt magányos Sziget, amelyet körülfogva hömpölygött tovább az ellenség áradata nyugat felé, és küzdelmét nem, mint egy „magányos őrszem” vívta. A valóságban a vár helyzete szabta meg a hadseregek hadműveleteit — és befolyásolta a vezetés döntéseit.

A vár már az augusztus végi hadműveletek idején a hadsereg hadtápterületének körzetébe került, sőt rövid idő múlva a harcok színterének közelébe jutott. A hadiesemények közvetlenül is érintették annyiban, hogy őrségének egy részét — mint láttuk kivonták és a tábori hadsereg megerősítésére alkalmazták. Ehhez járult még, hogy ellenséges rajtaütés is fenyegette a várat, mert a vezérkar „hadászkodása” következtében az I. hadsereg és főerők között keletkezett rést az orosz lovashadtestek könnyen kihasználhatták volna. Hogy ez nem történt meg, az nem az osztrák magyar hadsereg-főparancsnokságon múlott.

Az erődöv fontossága igaziban csak akkor került előtérbe, amikor a hadseregek a szerencsétlen végű lembergi csata után visszavonulni kényszerültek. A vár ekkor valóban lelassította az ellenség előretörését, de megállítani nem tudta. Mindenesetre komolyan korlátozta az oroszokat, akiknek nem maradt idejük, hogy október elején ezt az akadályt elhárítsák.

A második körülzárás idején megváltozott a helyzet. A hadseregek visszavonulása nem volt olyan pánikszerű, mint szeptemberben. Az osztrák—magyar hadseregek viszonylag jó rendben, rendezetten vonultak vissza és az oroszok előretörésének lelassításához nem volt szükség az erődrendszerre. A szeptemberi harcok még aránylag kis területen folytak, a várat az oroszok nehezen kerülhették ki. Novemberben azonban mát a tevékenység színtere kibővült, a magában álló vár jelentősége a Keleti-tengertől a román határig terjedő arcvonalon erősen lecsökkent. A fő események nem a vár körzetében, hanem attól messze történtek, nem volt várható tehát, hogy a vár komoly ellenséges erőket fog lekötni. Mindennek arra kellett volna ösztönöznie az osztrák magyar hadvezetést, hogy fontolóra vegye a vár esetleges kiürítésének lehetőségét. Ezt annál is inkább meg kellett volna tennie, mert a második körülzárás előtt sokkal kevésbé volt meg a lehetősége egy későbbi felmentésnek, mint a szeptemberi visszavonuláskor. A vezetésnek Galíciából minden nélkülözhető erőt a döntés színhelyére kellett összpontosítania. A vár felmentése ilyen körülmények között csak hosszadalmas átcsoportosítások után válhatott volna valóra.

Mindezek indokolttá tehették volna a vár erődítményeinek elpusztítását és a védősereg kivonását. Ebben az esetben a romoknak az oroszok nem vehettek volna hasznát, az osztrák magyar tábori hadseregek viszont kb. 130 00 fővel erősödtek volna meg.

Tény, hogy a vár bizonyos nagyságú ellenséges erőket továbbra is leköthetett, es meggátolhatta, hogy az oroszok a San folyó átjáróit használhassák, de ezzel szemben nagy létszámú saját erőket is lekötött anélkül, hogy megakadályozhatta volna az ellenséget a várat kikerülő utánszállítási utak berendezésében. A var tartása mellett egyetlen indok volt: őrsége kirohanásaival segíthette tábori hadseregek küzdelmet és nyugtalaníthatta az oroszok hadtápterületét. De ez az indok is csak addig érvényes, amíg lehetőség van a hadseregek támadó hadműveleteire. Hia ez elmarad, a vár menthetetlenné válik.

Ha ezeket a tényeket vizsgáljuk. nem hallgathatjuk el azt a véleményünket, hogy az újabb körülzáráshoz vezető döntés a lehető legrosszabb volt, mert kockára tette több mint százezer ember sorsát és a vár értékes hadianyagát. Az elhatározást végül is nem katonai, hanem politikai okok befolyásolták. A Monarchia politikai, de katonai vezetése sem hagyhatta figyelmen kívül azt a hatást, amelyet az erődített város feladása gyakorolt volna a semleges Romániára, de főleg Olaszországra. Sem Bécsben, sem Teschenben nem értették meg, hogy a táborvár önkéntes kiürítése és gyors visszafoglalása politikailag sokkal kisebb hátrányokkal járt volna, mint az, ami végeredményben bekövetkezett. Végső soron a vár felmentésének szándéka minden mást megelőzött a hadvezetés terveiben. Ezért erőltették a katonailag teljesen kilátástalan és indokolatlan kárpáti hadműveletet, ezért áldoztak a felmentés érdekében rengeteg katonát, fegyvert, felszerelést és más anyagokat. Ennek meghiúsulása és a vár kényszerű feladása politikailag sokkal rosszabb helyzetet teremtett a Monarchia számára, mintha önként ürítette volna ki azt.

A przemysli tragédiát elemző első világháború utáni munkák a vár elestének okául kizárólag az éhséget, kimerülést, a harcérték csökkenését említették, de a hibás politikai és katonai döntésről jóformán alig szóltak, pedig a vereségért elsősorban a rövidlátó politikusok és a tehetségtelen „hadászkodó” vezérkar a felelősek.

Przemysl védői a dilettáns hadvezetés áldozatai voltak.

Munkámban elsősorban a Hadtörténeti Intézet levéltárában levő eddig kiadatlan dokumentumokra támaszkodtam. A kutatást nagyon megnehezítette az a tény, hogy az iratanvag jelentős részét a vár átadásakor megsemmisítették, csak az maradt meg, amelyet egyesek a parancsot megszegve ismerős családoknál elrejtettek. Ezek egy részét a przemysli múzeum levéltára őrzi. Lehetnek még okmányok ismeretlen családi levéltárakban is, de elrejtett iratok elpusztulhattak a második világháború viharában is, amely többször szántott végig a városon és környékén.

Hasznosan forgattam az egykori Magyar Királyi Hadilevéltárnak a szakirodalomban „tízkötetesnek” nevezett első világháborús hivatalos munkája megfelelő köteteit is. Átnéztem naplókat, visszaemlékezéseket, könyveket.